Come Back From Boston!

《46》Lakat alatt

Kínosan éreztem magam. No, meg hibásnak is, amiért miattam veszik össze két olyan jó barát, mint Nate és Andy, akik eddig vállat vállnak vetve éltek túl mindent, most pedig szigorúan néznek egymással farkasszemet egy kívülálló, üres lány miatt. Ez szánalmas.

- Oh, értem. - adta meg magát végül Andy, de csak megjátszotta, hogy barátságosan válaszol Natenek. - Amint látom, coca kólát hoztál neki. - mosolyodott el gúnyosan, miközben a kezemben tartott, piros címkés üvegre nézett. - Bár, ha jobban ismernéd Renéet, akkor tudhatnád, hogy a Dr. Peppert jobban szereti. - vágott fel a tudásával, mire én magam is nagyot néztem, hiszen sosem meséltem eddig neki erről semmit.

- Ahhoz képest szerintem még mindig jobb vagyok nálad. Elvégre ideállítasz egy doboz sörrel, mikor biztosan tudod, hogy nem csípi. - húzta össze a szemöldökeit Nate, Andy pedig szilárd maradt, de biztosan érezte, hogy a barátja visszavágása jogos volt.

-S-srácok, mi lenne, ha nem kapnátok össze egy ilyen butaságon? - próbáltam meg szendén a vitájukba avatkozni, mire mindketten rám néztek. - Nekem tök mindegy, hogy mit iszom. Ha végeztem a kólával, - lóbáltam meg a kezemben az üveget jelzésértékűen. - akkor megiszom a sört is. Jó? - ajánlottam fel egy hamis mosoly mögül, Nate pedig összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.

- Nem. - tiltakozott. - Választanod kell, különben csak elrontanád a gyomrod, ha mindkettőt meginnád.

A srác ismét Andyre nézett, aki ezúton már igazán nem tűrte tovább a kétértelmű utalgatásokat. Láttam a szemében, hogy készül végre kirobbanni belőle az igazság és nem akartam, hogy a bántó szavai elérjék Nate füleit. Olyan kellemetlen volt közöttük állni tehetetlenül, pedig tényleg el akartam kerülni, hogy kibukjanak egymásra. Látszólag, ők már készen álltak arra, hogy eldöntsék, kettejük közül most akkor melyikük a feljebbvaló és addigra már én is kénytelen voltam belátni, hogy ez egyáltalán nem a kóláról, meg a sörről szól.

Szerencsére szükségtelen volt beavatkoznom, ugyanis amint Andy szólásra nyitotta a száját, megjelent a kis társaságunk mellett Max és Johnny, akik már épp iszogatták a maguk alkoholadagját és kipirult, derült képpel álltak a szőke srác mellé.

- Nem zavarunk, fiúk? - kérdezte Johnny pimaszul vigyorogva. - Szarul nézel ki, Nate. Valami gond van?

- Semmi, csak megőrülök attól, ha valaki hazugnak néz. - utalt ezzel rám és anélkül is tudtam ezt, hogy rám nézett volna. - Ahogyan azt is utálom, ha hívatlanul belekontárkodik valaki a személyes beszélgetésünkbe. - ócsárolta a következő mondatával Andyt, akinek ökölbe szorult a keze.

- Tudod, mi a te bajod? - tette fel a költői kérdést Johnny szemérmetlenül, miután végignézett a két, vitázó felen és megállapította, hogy kezd elpaprikásodni a hangulat közöttük. - Hogy még nem ittál eleget. Gyere szépen és hagyd a gerlepárt turbékolni! Minek állnál itt tartani a gyertyát? - kapott bele Nate nyakába és magához szorítva őt, elkezdte vonszolni a srácot a part irányába, ahol a többiek a pián osztozkodtak.

- Hogy mi? Ne...! Várj! Renée! - kapálózott Nate tehetetlenül Johnny kezei között és hiába is próbált ellenkezni, végül elhurcolták mellőlem, én pedig borúsan néztem utána.

Johnny utolsó mondatai azonban harangzúgásként visszhangoztak a fejemben, miszerint engem mindenképpen kettesben kell hagyni Andyvel. Ez olyan volt, mintha a srácok neki kerítősködnének és a fél karomat mertem volna rá tenni, hogy mindent tudnak Andy - eddig még csak nekem - meg nem vallott érzelmeiről. Az egész történetben azonban Nathanielt sajnáltam a legjobban miatta.

Az iménti veszekedésünk is keserű szájízt hagyott bennem maga után és elmondani sem tudom, mennyire szerettem volna neki megmagyarázni a kétkedésem miértjét, nem utolsó sorban pedig bocsánatot kérni érte. Mostanában így is túl sok volt a rovásomon, mert Nate rend szerint bajba került miattam, vagy rám vigyázott és haza kísérgetett. Ő túl sokat tett értem, én pedig szinte semmit sem érte.