Come Back From Boston!

《41》A szerelem vak

Amíg én elmentem tusolni, addig Nathaniel néma csendben elfoglalta magát a szobában. Mivel több, mint öt órája vigyázott mellettem anélkül, hogy bármi mást csinált volna, a gyomra hangos korgással jelezte felém, hogy itt az ideje honorálnom a kedvességét, így ezúttal nem engedtem, hogy visszautasítsa a vacsorameghívást. Igaz, nagyon kellemetlen volt, hogy az elrontott báránybordán és egy doboz kólán kívül nem tudtam neki más ennivalót adni, de még azt is úgy ette, mintha életében nem jutott volna hús közelébe soha. Én csak örültem annak, hogy elfogy, ő pedig annak, hogy végre nem csak konzervet kell ízlelnie.

Fürdés után már felöltözve tértem ki hozzá a fürdőszobából, ahol tagadhatatlanul újra és újra elsírtam magam a zuhany alatt, így teljesen vörös és felduzzadt arccal álltam meg végül előtte. Csak némán ült a széken, az asztal mögött és aggódó tekintete az enyémet kereste. Én nem mondtam, ő pedig nem kérdezett semmit, és ez így volt rendjén.

Idő kellett, mire elég erőssé váltam ahhoz, hogy megálljam a könnyezést és kínos csendben vettem magamra Alison régi bakancsát és a fehér bundával bélelt farmerkabátomat, amely eddig remek szolgálatot tett az őszi szél ellen. Mivel egy rock koncertre készültünk, nem is bántam, hogy így tudtam csak felöltözni, mert kevésbé lógtam ki az új barátaim köréből és annak az esélyét is csökkentettem, hogy Andy haverjai rajtam élcelődjenek. Elvégre Alisonból is nagy ellenszenvet váltottam ki a szolid kis szövetkabátommal és a csinos kis felsőimmel, most viszont a farmerom úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya, az arcom épp eléggé viseltes volt ahhoz, hogy elrejtsem a női bájaimat a szétdobott hajamról nem is beszélve. Már csak abban reménykedtem, hogy ez a program majd valahogyan elfelejteti velem Jasont.

Bezártam a lakásom ajtaját, miután elhagytam azt Nathaniellel és egy újabb néma séta vette kezdetét a szürkületben, mivel a koncert előtt visszamentünk a partra, a bátyámékhoz, hogy onnan együtt mehessünk a Pavilonba. A negyed órás gyalogúton egyetlen szót sem váltottam a fiúval, pedig úgy vártam a kíváncsiskodó kérdéseit, mint a messiást. Szerencsémre Nate mégis volt annyira diszkrét, hogy nem faggatózott a bajomról, ezzel feltépve a sebeimet, hanem minden bizonnyal arra várt, hogy magamtól kezdjek bele a lelkizésbe. Nos, erről lemaradt...

- Megjöttünk! – kiáltotta el magát a srác, mikor átléptük a küszöböt a kinti világ és a kevésbé hideg szoba között.

Martin a konyhapultnak támaszkodva meredt ránk, szájában egy füstölgő cigarettával, Chris pedig idegesen járkált fel-alá a lakásban. Kicsit nyugtalannak tűntek, de fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett, ami így feldúlta őket.

- Mi az, mi történt? – kérdezett rá Nate egyből a lényégre. – Hol van Alison?

- A fürdőben tollászkodik. Már csak rá várunk. – sápítozott Martin unottan, majd a mellette heverő, üres sörösdobozba hamuzott. – Mikor is kezdődik a koncert?

- Olyan 7-8 óra körül. – rántotta meg Nate a vállait, miközben válaszolt.

- Király. Akkor még van időnk.

- Igen, de azért nyugodtan odamehetnénk előbb is. – vetette fel az ötletet a szőke. – Szerintem Andyék már ott vannak és rég elkezdték a bulit nélkülünk.

- Csigavér, Nate! Még így is bőven lesz időnk a koncert előtt berúgni. – intette le őt Martin mosolyogva, majd tekintete ködösen rám vándorolt és, amint észrevette a letört ábrázatom, egyből lehervadt a vigyor az arcáról. – Minden rendben veled, Kölyök?

A kérdésére hirtelen felocsúdtam a sivár lelki világomban való barangolásból és ijedten kaptam fel a fejemet Martinra, aki még pislogni sem akart addig, míg meg nem nyugtatom a válaszommal. Csak összepréseltem az ajkaimat elsőre, miközben azon agyaltam, hogyan húzzam ki magamat a kényes kérdése alól és nem tudtam nem észrevenni, hogy Nate közben úgy bámul, mintha perceken belül ő akarná elszólni magát helyettem, amennyiben én nem mondok semmit. Természetesen nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy elújságolhassa, miként vesztem össze a vőlegényemmel telefonon.