Come Back From Boston!

《13》Az elveszett bárány

Én is igyekeztem rálátni, ki is akadályozta meg a támadóimat abban, hogy kárt tegyenek bennem és, mikor kissé oldalra kukucskálva elnéztem az engem fogvatartó pasi mellett, a szívem hangosan dobbant meg boldogságában. Andyt láttam a srác mögött szobrozni, meglehetősen bosszús tekintettel, amivel egyedül a vezéralakot tűntette ki, miközben erősen rászorított a vállára és hátrébb húzta, hogy az elengedjen. A művelet sajnos sikertelen volt.

- Oh, csak te vagy az, Foster? – kérdezte gúnyos félmosolyra húzva közben ajkait és a fiú felé fordult a haverjaival egyetemben. – Mi a fenét keresel te itt?

- Ereszd el a lányt, vagy eltöröm a kezed! – parancsolt rájuk dörmögve a srác, akit szinte fel sem ismertem abban az állapotában.

- Hű, most te fogod játszani a hőst, aki megmenti? Csak nem a barátnőd, Foster? – kérdezte haragosan, majd elengedte a csuklómat és helyette a vörös hajú fiú ruháját kapta el, hogy egy kicsit megrángassa. – Neked is megmondtuk, hogy semmi dolgod itt!

- Neked meg marhára kinyílik a csipád, ha Blackwell nincs a közeledben. – szólt vissza szúrósan Andy. – A főnököd nélkül teszed az agyad, de ha kijön a sittről, meglátjuk, mennyire fog örülni ennek.

- Nem tudsz te semmit! – köpte a szavakat a rosszarcú fazon és lökött egy kicsit Andyn, miközben elengedte a ruháját.

- Igazából nem is nagyon érdekel, mik zajlanak a kis bandátokon belül, de ha bántani meritek Renéet, akkor garantálom, hogy a mentő fog elvinni.

- De akkor téged is, hiszen öten vagyunk. – szólalt fel most egy másik, kopasz alak a csoportból.

- Ugyan már, - legyintett a főkolompos. – előtte úgyis halálra fagy egy szál pólóban. Ne adjak egy kabátot, Foster? Vagy anyuci éppen foltozza a tiédet otthon?

Több sem kellett Andynek, szinte vörösbe fordult a szeme is, amint elöntötte a pulykaméreg, az ökle pedig fénysebességgel robbant bele a kötekedő arcába, aki ettől akkora lendületet kapott, hogy hátrarepült. Végül a haverjai kapták el, mielőtt a földre seggelt volna, én pedig csak felsikítva léptem párat hátra, nehogy engem találjon el valamelyik ütés, vagy eleső félnótás. Persze már szabad voltam, futhattam volna, amerre akartam, de Andyt mégsem hagyhattam csak úgy ott, ezért kitartóan maradtam a helyszínen.

A fiú mellé addigra már két másik tag lépett oda, akik lefogták, hogy a magát ébresztgető srác megadhassa neki az elégtételt, Andy pedig hiába küszködött, nem tudott mit tenni a fogás ellen.

- Jól vagy, Ryan? – kérdezte tőle aggódva az egyik, de a sebesült – akinek végre megtudtam a keresztnevét – csak dühösen ellökte magától a társát és az állát masszírozva kiegyenesedett.

- Most aztán nagyon felhúztál, Foster! – morogta, miközben ökölbe szorult kézzel méregette a mozgásképtelen Andyt, aki félelem csekély jeleit sem mutatta.

Itt már tudtam, mi fog következni, méghozzá, hogy Andy baját jó alaposan ellátják. Ezt pediglen nem hagyhattam, főleg, mert a fiú miattam kockáztatta a testi épségét.

A Ryan nevű fickó ütni készült, én pedig hangosan felkiáltva vetődtem neki, hogy lefoghassam a feje fölé magasodó öklét, de jobb oldalról átfogott a kopasz tag, aki eddig üresen állt. Semmit nem értem el a béna mentőakciómmal, Andy pedig leszorított szemekkel készült fel a közelgő verésre, ami azonban egyetlen parancs miatt késlekedett.

- Elég legyen ebből! – kiáltott fel hangosan egy eddig meg nem jelent, ismeretlen tag, aki épp az imént lépett ki az ivó ajtaján, kezében egy félig üres wiskys üveget lóbálva.