Come Back From Boston!

《19》Füves cigaretta

Amint véget ért a hosszú munkanapom, már rohantam is haza, hogy átöltözzek egy kényelmesebb és ezúttal sokkal melegebb viseletbe, mert már tudtam, mire számítsák a bátyámék házában. Arra, hogy hidegebb van a lakásban, mint a nyílt utcán.

Ezúttal fánkot csomagoltattam el az étteremben, amit desszertként szolgáltunk fel, mivel úgy véltem, biztosan régen ettek már édességet, ezért elkélhet egy kis cukros finomság is.

Rohantam, ahogyan csak tudtam a rakpart felé és már olyan volt, mintha csak haza mentem volna. Olyannyira megszoktam, hogy egyfolytában arra a lepukkant helyre járok, hogy kezdtem úgy érezni, tényleg egy lettem az otthontalan ismerőseimmel, akik hozzám hasonlóan nem szívesen mentek haza, vagy nem is tudtak.

Itt volt már az ideje annak is, hogy a fehér vászoncipőmet, ami eddig ugyan jó szolgálatot tett, lassan lecseréljem, mert egyre mélyebb és több pocsolya tarkította az utcákat és nem szívesen néztem végig, ahogy koszolódik bennük a szeretett lábbelim, ahogyan azt sem szerettem volna, hogy teljesen elázzon. Így is meg voltam hűlve kissé és még szerencsém volt aznap, hogy nem esett az eső, bár csúnyán be volt borulva. Nem volt mese, le kellett váltanom egy csizmára.

Hamarosan elértem Martinék kis kuckóját, ahová bekopogtam és ezúttal kivételesen nem Chris, hanem a bátyám nyitott nekem ajtót és, amint megpillantott épp olyan kedvesen és boldogan mosolyodott el, mint ma a fiúk, mikor meglátogattak a munkahelyemen.

- Szia! - köszöntem neki széles vigyorral, de ő nem felelt, csak odébbállt az utamból és beengedett.

A házban semmi nem változott, minden a szokásos ócska, régi és koszos állapotában volt, ahogyan azt legutóbb is hagytam, mikor itt jártam. Alison és Chris valamin épp civakodtak a konyhában, feltehetően a lány újabb főzési kísérletén.

- Ülj csak le! - mondta Martin a kanapéra mutatva, én pedig bátortalanul bólintottam és levetettem a hátamról a hátizsákom.

Még mielőtt elértem volna a zöld díványt, a kétlépésnyire nyíló fürdő mögül előlépett Nate is, aki lelapult, vizes haját törölgette egy feltehetően olajfoltos és szakadozott törölközővel. Nem kellett sokat agyalnom ahhoz, hogy kitaláljam, épp a fürdéssel végzett, mivel nem csak a feje, hanem a szürke pólója és a fekete melegítője is vizes volt néhány helyen.

Mikor a tekintetünk találkozott, mindkettőnk arcára kiült az értelmetlen döbbenet, mintha megijedtünk volna a másiktól, pedig nem volt miért. Illetve... én eléggé elcsodálkoztam, hogy láttam őt ilyen állapotban, mivel olyan volt, mint egy ázott kutyus, akit a gazdája kapott rajta a sáros pocsolyában hemperegni és csillogó szemekkel várja, hogy mindezért jutalmat vagy dicséretet kapjon. Azonban tőlem erre csak annyit tehetett zsebre, hogy jóízűen kinevettem.

Szemeim sarkában kibuggyant két kis könnycsepp, annyira elmélyültem a saját, gyenge humoromban és a hasamat szorongattam, miközben mindenki más úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, és nem tudnák, hogyan kapcsoljanak ki.

- Mégis mi ennyire vicces rajtam? - kérte ki magának Nathaniel kicsit sem dühösen, inkább csak tanácstalanul.

- N... Nate... Lapos lett a fejed! - kacagtam tovább. - Olyan cuki vagy így.

A srác erre önkéntelenül is mosolyba húzta a szája szélét, de nem azért, mert viccesnek találta magát, hanem mert élvezte, hogy nevetek rajta.

Igaz, hogy Nathaniel haja nem volt teljesen, szög egyenesen taréjba zselézve, csak ügyetlenül beállítva kicsit magasabbra, hogy kellemesen és szellősen szétálljanak a fürtjei és a legtöbb tartást a hajának a természetes zsírosodása adta, most viszont, hogy megmosota, már nem volt mi a levegőbe emelje.