Come Back From Boston!

《31》Az első küzdelem

Nathaniellel nemsokára követtük Alisont vissza az épületbe, ami ugyanolyan rideg és barátságtalan volt sokadjára is. Hiába róttam a folyosóit és csarnokait, ha kell, ha nem, egyszerűen semmivel sem lett kellemesebb ez a hely számomra és kezdtem magam nagyon nem odavalónak érezni, de egyszeri alkalomról volt szó, így hát ki kellett bírnom. A levegőnek köszönhetően sokkal jobban éreztem már magam még, ha nagyrészt bagófüstöt is kellett szívjak, de azért már megmaradtam a lábaimon és végre volt mellettem ismerős is.

Mikor visszaértünk a nagy csarnokba, egyből a ringhez furakodtuk magunkat, ahol az utolsó meccs ért éppen véget, mielőtt a mi Chrisszünk végre színpadra lépett volna. A szorító sarkában, azelőtt az ajtó előtt ácsorogva, ahol a versenyzők jönnek be, megtaláltuk Martint is, aki idegesen, ölbe tett kezekkel mustrálta a vérzőn és sebesen letámolygó vesztes felet és, szinte láttam a szemeiben, hogy épp a legjobb barátját képzeli el annak helyébe, csakhogy barátkozzon a gondolattal: Mi van, ha nem sikerül.

- Hé, Will! Minden oké? – kérdezte Nate tőle, mikor odaértünk mellé és haverja vállára tette a kezét, hogy ezzel ösztökélje, vegye le egy pillanatra a szemeit a legyőzöztről és inkább rá figyeljen.

Martin egy enyhe idegrángással térítette vissza magát a valóságba, amit az ijedelem váltott ki belőle, hiszen annyira belemerült az épp lezajlott meccs bámulásába, hogy szinte el is felejtette, hol van és nem tűnt fel neki, amint közeledtünk hozzá. A srác végignézett rajtunk, és egyesével megszámolt mindannyiunkat, hogy hiánytalanul megvagyunk-e. A legnagyobb megkönnyebbülés akkor érte, mikor engem is sikerrel felfedezett a barátai körében.

- Will, élsz még? Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezgette továbbra is tőle Nate és közben a kezét lebegtette a bátyám szemei előtt, amit ő csak lomhán követett figyelemmel.

- Igen, minden a legnagyobb rendben. – mondta idegtől tépázott hanggal, miközben megragadta Nate csuklóját, amit ő kirobbanóan nagy örömmel fogadott. – Csak elbambultam egy időre, ez minden. – vallotta szomorkásan és elengedte a szőke kezét.

- Mi lett végül a meccs menetével? – szóltam én is bele egy kicsit a beszélgetésbe, amivel kiérdemeltem mindhármuk tekintetét. – Mason meg tudta győzni a tulajt, hogy fair legyen a küzdelem?

Nate és Alison is kíváncsian kapták Martinra a tekintetüket, hiszen őket is nagyon érdekelte ez az információ, a bátyám pedig félszegen bólintott egy aprót. Akkor mindannyiunk szívéről hirtelen egy akkora kő – nem is, inkább szikla – zuhant le, hogy a koppanása elnyomta az ujjongó tömeg zaját. Végre fellélegezhettünk és akkor este először éreztem úgy, hogy egyenesen mennek a dolgok. Igaz, ezt is Masonnak köszönhettük, de legalább saját maga biztosította az utat a bukásáig, így még nagyobbat fog koppanni, ha Chris valóban sikerrel megnyeri Graalman ellen a meccset.

- És pontosan mit mondtak? – faggatózott Martintól Alison is, mire a fivérem védekezően újra a mellkasa elé fonta a karjait.

- A dolog nagyját nem én intéztem el, hanem sajnos Mason, szóval az ő érdeme. – vallotta be Martin ezt úgy, mintha a fogát húzták volna közben, Alison és Nate pedig elkámpicsorodtak a hír hallatán. – De ne féljetek, tisztességesen játszhatunk. Nem tudom, hogy ez a gyökér, hogyan tudta rávenni Mr. Sullivant arra, hogy ne ejtessen ki minket, de nagyon remélem, hogy nem pénzzel, mert ha igen és mi nyerünk, a végén még azt is behajtaná rajtam.

- Nos, Mason sosem a tiszta üzleteiről volt híres. – ingatta a fejét Nathaniel. – Szerintem csak szimplán kurvamód biztos a győzelmében és neki tökmindegy, hogy Graalman kivel küzd az utolsó körben, mert azt hiszi, úgyis ők nyernek. Lehet, a tulajnak is csak az a fontos, hogy Graalman nyerjen és nem akart kockáztatni.