Come Back From Boston!

《12》Hadüzenet

Minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem sikerült azonnal. Martin rohant velem egyenesen a telephely felé, ahonnan tegnap elindultunk, de amíg ő rutinosan és higgadtan koncentrált a menekülésre, én addig félelmemben egyfolytában hátrafelé pillantgattam, mert attól tartottam, nem ússzuk meg az ügyet épp bőrrel.

Szerencsére még időben sikerült elrejtőznünk a száraz, sárguló cserjék és törpefák fogyatkozó lombjai közt, ami épp annyit takart belőlünk, hogy ne lássa senki a menekülésünk útvonalát. Még jó, hogy Chris időben észrevette a rendőröket, mert így sikerült elillannunk a tetthelyről és hamarosan már a park legvégében kötöttünk ki anélkül, hogy bárki üldözött volna minket. Persze attól még nem állt meg a lábunk, rohantunk tovább és végül sikeresen elértük a kunyhót, ahová behúzódzkodtunk és lihegve, fáradtan verejtékezve próbáltuk meg kifújni magunkat. A tüdőm úgy fájt a hirtelen kapkodva belélegzett, hideg levegőtől, hogy azt hittem, néhány helyen meg is repedt. Tudni illik, kicsit sem voltam jó futó, elég hamar elfáradtam, ráadásul most kabát sem volt rajtam, csak az a kötött pulóver, ami aligha védett meg az őszi fagytól.

- Huh, ez közel volt. - fújtatott Martin, majd néhány nyugodt lélegzetvétel után végre felegyenesedett és végignézett a kis csoportján. - Hol van Chris? - kérdezte rémülten.

- Átadta nekem a cuccokat, aztán megkerülte a parkot. - világosított fel bennünket Nate lógó orral. - Azt mondta, addig kint marad, míg nem biztos abban, hogy tiszta a terep. Ha a rendőrök követnének minket és megtalálnak, akkor megüthetjük a bokánkat. Én voltaképpen nem szándékozom még egy éjszakát a fogdában tölteni, nem tudom, te hogy vagy vele. - nézett ekkor keserűen, de ugyanakkor bátran Martin szemébe.

- Nekem is elég volt belőle, de azért aggódom érte. - felelte a bátyám. - Az sem hiányzik, hogy Christ kapják el helyettem, de ha tényleg maga ajánlotta fel, hogy védi a hátunkat, ám legyen.

A többiek mind a helyükön voltak. Alison az ágyán ült és pihent, látszólag jobban bírta a futást, mint én. Josh és Nate kicsit idegesebbek voltak a lánynál, de látszott rajtuk, hogy más miatt paráznak annyira. Nem értettem, miből gondolom ezt, egyszerűen csak megérzést volt.

- Akkor most várunk. - jelentette ki Martin és leült a kanapéra, majd zsebéből előhalászta a cigarettás dobozát. - Ha Chris visszajön, akkor semmi pánik.

Összepréseltem az ajkaim, majd a bejárat mellett heverő táskám után nyúltam és felvettem azt a hátamra, indulásom szándékának jelzéséül.

- Hé, te meg mit csinálsz? - kérdezte Martin ingerülten.

- Nyilvánvaló, nem? Hazamegyek!

- Vissza Nem Yorkba?

- Nem, a lakásomra. - feleltem én is dühösen, mintha nem lenne számára egyértelmű, hogy nem adom fel a harcunkat. - Nekem elég volt mára a kalandból, most nyugira vágyom, szóval visszamegyek és kipihenem magam jó alaposan, anélkül, hogy a hideg enne a szabadban és két hülye, hajléktalan srác között kellene aludjak.

Martin szemei majdnem kifolytak a helyükről döbbenetében. Úgy tűnt, itt senki nem tudja megszokni azt, hogy egy hozzám hasonló, átlagos kinézetű lány is képes bátran belevágni az arcukba az igazságot és azt, amit gondol.

- Ezt most jól megkaptuk. - nevetett fel halkan Josh, aki kicsit sem vett engem komolyan, sőt, inkább nevetségesnek találta a beszólásom.

- Te most komolyan arra pályázol, hogy lebuktass minket? - kérdezte felkiáltva a sarokban Alison és mérgesen méregetett engem. - Ezt nem hiszem el, de komolyan. Hogy lehetsz ekkora paraszt?