Come Back From Boston!

《27》Megtelt alvilág

Josh szombat óta nem került elő. Akkor láttam őt utoljára, mikor Natahniellel kettecskén elhagytam a viskót, hogy hazainduljak. Mire visszaértünk, addigra a srác kereket oldott és senki sem látta őt visszajönni.

Alison idegesen mászkált fel-alá a lakásban, minden bizonnyal Martinért aggódva, de amint benyitottunk, remény szökött a szemeibe és teli élettel pillantott a bejárat irányába, ahonnan azonban csak minket látott felbukkanni.

- Chris...! – esett ki a lány száján elhűlve, mikor az orosz srác átlépte a küszöböt. – Hol van Will?

- Még mindig nem került elő? – kérdezte vissza a fiú, aztán mögöttünk Nathaniel halkan becsukta az ajtót.

- Nem. – rázta a fejét Alison és már majdnem könnyezni kezdett, de megpróbálta visszafojtani magába az érzelmi hullámait, mert nem akarhatta gyengének mutatni magát. – Még van időnk bőven, de azért jó lenne, ha előkerülne lassan.

Chris csalódottan mordult fel erre, majd megkerülve az ujjperceit tördelő lányt, a kanapéra vetette magát, mintha mindennel végzett volna. Mindenki olyan tehetetlennek tűnt, hogy nem volt csoda, amiért magam sem találom a helyemet a srácok között, ráadásul úgy, hogy minden támaszuk, Martin egyetlen szó nélkül eltűnt életük legfontosabb eseménye előtt pár órával. Nekem is hiányzott a bátyám, mert ő volt az összekötő kapocs köztem és a banda közt, de ennek ellenére nem éreztem magam kívülállónak, csupán elveszettnek, ahogyan a többiek is. Mindenkit tépázott az ideg és hiába próbálták elrejteni, mennyire kivannak, minden az arcukra volt írva.

Nagyjából tíz-húsz percet ültünk néma csendben, a szobában, folyamatosan cserélgetve a helyeinket egymással, hogy addig is mozgásban maradjunk. Chris már kínjában váltott pár ökölváltásnyit a levegővel, Nathaniel pedig a versein agyalva kucorgott a matracán és a semmibe mélázva próbálta meg megtalálni a tökéletes rímelésű szavakat, amik a sorok végén összecsengve még értelmet is adnak majd a szövegnek.

Aztán a hangulat olyan könnyedén oldódott fel, mint ahogy alászállt, mikor Martin végre benyitott a hideg lakásba.

- Will! – ugrott a nyakába Alison, amint lehetősége adódott rá. – Merre jártál? Halálra aggódtuk magunkat.

- Már azt hittük, elfelejtetted, hogy ma elgyepáljuk Mason Blackwell bandáját. – nevetett fel halkan Chris is és közelebb lépett Martinhoz, aki esetlenül viszonozta Alison ölelését.

A bátyám elfojtott erre egy nagyon halovány mosolyt, de nem válaszolt semmit. Furcsálltam is a megjelenését, mert már kismilliószor elképzeltem, milyen izgatott lesz, mikor a nagy nap előtt fog állni, most meg hirtelen csak úgy eltűnt. Na, de az csak hagyján, hogy eltűnt, mert ahogyan megkerült, az mintha nem is William Becker lett volna, aki egy héttel ezelőtt kiselőadást tartott a megérdemelt szabadságról, hanem valaki teljesen más. Gőzünk sem volt, merre járt az elmúlt néhány órában, de az biztos, hogy alaposan odavágta a látogatás.

Keserű tekintetét végül rám vezette, hiszen nem kerülhette el a figyelmét, hogy egy taggal többen vannak a szűk lakásban. Amint összehúzva magam, megjelentem előtte, egyből összerántotta fekete szemöldökeit.

- Te meg mit keresel itt? – vont egyből kérdőre, mintha egy nem kívánatos személy lennék a társaságukban. – Megbeszéltük, hogy amíg a bokszmérkőzés nem megy le, addig nem találkozunk. Akkor meg miért vagy itt?

- Hagyd, Will! – kelt a védelmemre Nathaniel, mikor feltűnt neki, hogy képtelen vagyok feleletet adni a bátyámnak. – Mi hívtuk ide Chrisszel, hogy kísérjen el bennünket a meccsre, ha van kedve.