Két lány, akik érdeklődnek a koreai kultúra iránt, ezen belül is megdobogtatja szívüket egy konkrét banda. Amikor meghirdetésre kerül egy európai turné, képesek minden állomáson végig kísérni őket. Talán ez már több is, mint szimpla rajongás. A konc...
El sem hiszem, hogy ez a nap is elérkezett. Már előző este alig bírtunk magunkkal, amikor csomagoltunk. Sokáig válogattuk a ruhákat, mit is vigyünk magunkkal, hiszen nem kevés időről van szó, majdnem egy hónap! Eddig tart ugyanis a Bangtan Sonyeondan európai turnéja és mi ott leszünk minden koncerten.
Érettségi után SoRa-val munkába álltunk és keresetünket szinte az utolsó fillérig félretettük a nagy utazásra. Igaz, hogy először nem erre szántuk, hiszen akkor még nem tudtuk, hogy jönnek turnézni a fiúk. Később módosítottunk terveinken és nagy elhatározásra jutottunk.
Több mint egy hónapig tartott megszervezni az utazásunkat, jegyet venni a koncertekre – természetesen a színpad elé mindenütt -, szállást intézni, a járatokat összehangolni a koncert időpontjával, repülőjegyet venni. Minden ismerőst, barátot megmozgattunk, hogy minél olcsóbban jöjjünk ki ebből, és szinte minden helyszínen sikerült szállást intézni barátokon keresztül. Egyedül Münchenben nem találtunk.
Az indulást megelőző napon már fenn voltunk nagynénémnél Budapesten, mert a repülőnk 6:25-kor indult Madridba, berlini átszállással.
A másfél órás út után Berlinben még egy órát várakoztunk, ez épp elég volt a becsekkolásra, vámvizsgálatra, majd három óra múlva a napsütéses Madridban landoltunk valamivel 12 óra után. A repülőtéren Sergio várt bennünket, aki egy volt osztálytársunk barátja, készségesen segített szállást biztosítani két éjszakára. Nem sokáig kellett keresgélnünk, ő hamarabb ránk ismert és megszólított. SoRa a suliban spanyolt tanult másodnyelvként, így nem jelentett problémát a kommunikálás. A csomagjaink kézhezvétele után Sergio elfuvarozott bennünket a lakására. Gyors zuhannyal felfrissültünk és már be öltöztünk is. Mindketten farmert, pólót húztunk, fölé pedig a bias nevével és születési évszámával ellátott fekete pulóver került. Csuklónkra egy-egy bandanát kötöttünk és készenlétbe helyeztük az Army bombot. Tánclejtésekkel mentünk az étkezőbe, hogy együnk valamit, mielőtt elindulnánk. Sergio volt olyan kedves és egy egyszerű kaját tett elénk, amit ő főzött. Ebéd után elszállított bennünket a koncert helyszínére és beálltunk a sorba. Rengetegen voltak már, a rajongók magukat szórakoztatták, énekeltek. Gyorsan eltelt az a néhány óra, ami még hátra volt, és hét órakor megnyitották a kapukat.
Az első sorban, a színpad közepénél tudtunk megállni, ettől jobbat kívánni sem lehet.
- SoRa, el sem hiszem, hogy itt vagyunk, és élőben láthatjuk őket – fogtam meg barátnőm kezét.
- HaNa, csípj meg, hogy álmodom vagy valóság – nevetett vissza.
És megjöttek! Beköszöntek a színpadon, természetesen koreaiul, illetve NamJoon angolul is beszélt, mert gondolták, hogy nem csak spanyol fanok vannak itt. Meg hát ezt általában mindenhol megértik. A Boy in Luv-val nyitottak, végig énekeltük velük a dalt és csak bámultuk őket. Én majdnem a koncert teljes ideje alatt Jimin-t követtem szemeimmel, SoRa meg HoSeok-ot. Imádtuk őket. Énekeltünk és táncoltunk, ráztuk a lightsticket, őrült jól éreztük magunkat. Amikor a koncert véget ért és meghajoltak, szomorúak voltunk, hogy nincs tovább, de azonnal felvillanyozódtunk, hisz nekünk igenis folytatódik!
Másnap majdnem tízig aludtunk, aztán Sergio a barátnőjével egy nagyon rövid városnézésre invitált bennünket. Sajnos nem fért bele több, mert másnap délelőtt már utaztunk is tovább.
A bőröndünkbe nem nagyon kellett pakolni, mert tudtuk, hogy ebből öltözünk majd, szinte sehol nem lesz annyi időnk, hogy kicsomagoljunk. Sergio kifuvarozott bennünket a repülőtérre, majd megköszönve segítségét telefonszámot cserélve búcsúztunk el tőle.
A repülőnk nem sokkal 10 óra előtt indult, kétórás út után értünk délben Milanoba. Itt már két egyetemista srác várt bennünket, Fabio és Giovanni. Észvesztően dögös pasik voltak, és ismerve az olaszok temperamentumát kicsit tartottunk tőle, hogy náluk szállunk meg. Bíztunk azonban Dávid barátunkban, hogy nem holmi nőcsábász kezébe küldött bennünket, hanem normálisan fognak viselkedni.
Fülig érő mosollyal üdvözöltek bennünket, amikor megismertek.
- Ciao, bellissima! – köszöntött csábos nézéssel Fabio, majd társa is csatlakozott hozzá.
- Ciao! – köszöntünk mi is – De úgy tudom, ti beszéltek angolul, ezért váltsunk át, mivel mi nem tudunk olaszul – majd csomagjainkat elvéve a futószalagról a parkolóba invitáltak bennünket.
- Ma este lesz a koncert ugye? – érdeklődött Giovanni.
- Igen, már lassan indulnunk is kellene.
- De hová sietnétek ennyire? Először ebédeljünk valamit – villantotta ránk hódító mosolyát.
- Időben be kell állnunk a sorba, hogy minél előbb jussunk be. Első sorból szeretnénk nézni a koncertet.
- Ennyire jó? Vagy a pasik?
- Mindkettő – néztünk egymásra nevetve SoRa-val.
- Ne is próbáljunk lebeszélni benneteket a koncertről? Inkább elviszünk titeket bulizni – ajánlotta Fabio.
- Nem tudod, nekünk mit jelent ez. Két éve várunk arra, hogy eljöjjenek Európába, majdnem egy évig csak azért dolgoztunk, hogy a repülőjegyekre, koncert belépőkre és egyebekre legyen pénzünk.
- Ennyire fanatikusak vagytok?
- Így is mondhatjuk.
Egy Burger King-be ültünk elfogyasztani kímélő kis ebédünket, majd a srácok az albérletükbe vittek bennünket. A gyors tusolás után újra felvettük a szokásos öltözékünket, majd a srácok elfuvaroztak a Mediolanum Forumhoz. Már sokan ácsorogtak bejutásra várakozva, de reménykedtünk egy jó helyben.
- Nem látok egyetlen pasit sem, csak lányok jönnek a koncertre? – nézett körbe Fabio.
- Valószínűleg, pedig a zenéjük nektek is tetszhet. Keressetek rá a YouTube-on, aztán majd holnap kiértékeljük! Ciao fiúk!
- Ciao bellissima cara! – integettek és elmentek.
Ismételten lázban voltunk, míg várakoztunk, majd kapunyitás után sikerült újfent a színpad közepénél az első sorban elhelyezkednünk.
És kezdetét vette a koncert. Az első szám elejénél találkozott a tekintetem Jimin-ével. Ahogy meglátott, és rutinosan tovább nézett, de meglepődve újra rám vezette tekintetét. Többször is. Amikor a No more dreams alatt a pólót húzkodta fel magán, hogy csorogjon a nyálunk a kidolgozott kockás hasa láttán, akkor is rám nézett. Éreztem, hogy melegem lett, és nem csak az őrjöngés miatt. A nyakamtól a fejem búbjáig elvörösödhettem, mert lángolt a fejem.
Ismét véget ért egy koncert, és SoRa-val nevetgélve, boldogságban úszva mentünk a srácokhoz, hogy ágyba kerüljünk és pihenhessünk. De rosszul gondoltuk.
- Milyen volt? – kérdezték, mert nem aludtak még.
- Állati jó! – válaszolta SoRa – Megnéztétek?
- A zenét? Igen, megnéztük. A zene tényleg nem rossz, meg táncolni is marha jól tudnak, de ezek kisfiúk még.
- Annyira nem mondanám kisfiúknak őket, viszont nagyon fiatalok. Ezért áll hosszantartó fényes jövő, hatalmas karrier előttük – mondtam.
A két szívtipró nem engedett lefeküdni bennünket, egy kis borozásra invitáltak. Jót elbeszélgettünk velük, megittunk néhány üveg bort, és volt már hajnali két óra, mire ágyba kerültünk. De akkor már úgy zuhantunk bele.
Nos, az első fejezetek eléggé nyögvenyelősre sikeredtek, de az évek alatt talán egy picit jobb lett a stílusom. Ezt a turné végeztével lehet észre is fogjátok venni :)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
