Két lány, akik érdeklődnek a koreai kultúra iránt, ezen belül is megdobogtatja szívüket egy konkrét banda. Amikor meghirdetésre kerül egy európai turné, képesek minden állomáson végig kísérni őket. Talán ez már több is, mint szimpla rajongás. A konc...
Néhány nap múlva megjelent MiHi azzal a fotóval. Egyértelműen HaNa volt rajta, egy másik férfival. Sugárzott a boldogságtól, és összeszorult a szívem. Velem volt valaha ilyen boldog? Először haragudtam, hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre semmit, és még nekem volt lelkiismeret furdalásom a buliban történtek miatt. Aztán ezt az érzést felváltotta egy másik. Féltékeny voltam. Csak magam hibáztathatom a helyzetért. Hogy is gondolhattam, hogy HaNa majd otthon ülve vár rám? Hiszen gyönyörű lány, kedves, és én .... még most is szeretem őt.
Úgy éreztem, meg kellene beszélnünk ezt, ezért találkozóra hívtam a kávézóba, amit el is fogadott. Egy órát vártam rá, de hiába. Nem jött el. Talán jobb is így. Nem tudtam volna a szemébe mondani, hogy szakítsunk, mert ő már talált mást. Nem akartam, hogy vége legyen, szükségem volt rá, de ezek szerint ő így döntött.
Napok, hetek teltek el, és én belevetettem magam a munkába. A srácok csak a gyakorlóban vagy az edzőteremben találtak, vagy otthon magamba roskadva. Összeomlottam. Folyamatosan azon járt az agyam, ha nem így viselkedek, HaNa most is mellettem volna?
Hyung többször próbált beszélni velem, de én csak szótlanul ültem az ágyamon, vagy feküdtem. Ha valaki szólni akart hozzám, behunytam szemem és alvást színleltem. Addig sem kellett a kajára gondolnom. Még mindig nem voltam elégedett magammal, ezért a konyhának még a környékét is elkerültem.
MiHi próbált egy-két buliba elrángatni, és mindig megemlítette, hogy a barátnőjére igen nagy hatást tettem, szeretne velem újra találkozni. Mindig elhárítottam azzal az indokkal, nem akarok most új kapcsolatot. Őszintén? Hiányzott HaNa egyszerűsége, kedvessége, és nem bántam volna ha belép az ajtón, hogy kezdjük újra. Hiányzott az ölelése, a csókja, hogy hozzám bújjon. Hiányzott .... hogy szeressen engem.
- HaNa -
Hónapok teltek el, és én annyira mélyre süllyedtem a depressziómban, hogy semmi nem érdekelt. Eljártam az egyetemre, eljártam a boltba dolgozni, de senkivel nem beszéltem. A boltban is csak annyit, amennyit muszáj volt, de inkább szótlanul végeztem a munkámat. A viszonyom SoRa-val is megromlott, mert nem voltam képes elmondani neki, mi történt, és nem engedtem, hogy segítsen. Hagynom kellett volna.
Véget ért a tanév, a vizsgáim sikerültek, de a jegyeim elmaradtak az eddigiektől. Ezzel pedig veszélybe sodortam az ösztöndíjamat. Össze kell kapnom magam, mert ösztöndíj nélkül képtelen lennék fedezni a tanulás költségeit. Amit a boltban keresek, az csak a rezsire és a létfenntartásra elegendő.
Június végén jártunk, szobámban ücsörögve hallgattam a lejátszási listám megszokott dalait, melyek az utóbbi hónapokban állandó társaimmá váltak. Csupa érzelmes, sírós, szakítós dal. Miért is lenne kedvem vidámabbat hallgatni? Jó ez nekem.
Kopogtattak ajtómon, de tudtam, hogy csak SoRa lehet az.
- Gyere! – kiáltottam ki.
- HaNa .... tudom, hogy mostanában nem vagyunk különösebben beszélő viszonyban. Azt is tudom, hogy nem mozdulsz ki innét. Most mégis arra kérlek, gyere el velünk.
- Hová?
- Ahová mindig is el akartál jutni, a Seoraksan Nemzeti Parkba. Korán reggel indulnánk és este érnénk vissza. Egy kirándulás arra a gyönyörű helyre a lelkednek is jót tesz. Nem bújhatsz el a szobában mindig, egyszer ki kell mozdulnod. Kérlek ....
- És ki az a 'velünk'?
- A srácok.
- Nem, nem mehetek .... nem lehet .... Jimin ....
- Nem jön. És MiHi sem. Csak mi leszünk, hidd el, jól fogod magad érezni.
- Rendben. Elmegyek.
- Annyira örülök! – ölelte át nyakam SoRa, majd magamra hagyott.
Sokcho .... rég el akartam már látogatni oda, a tengerpartra, és a Nemzeti Parkba is. Mesterséges kis tavak, vízesések, fahidak, hegyek között áramló kis patakok, pihenőhelyek, egyre jobban vágytam oda. A táj szépsége gyógyír lesz majd sebeimre.
Remélem tudja MiHi, hogy Jimin is távol marad, így nem kell megtorlástól félnem.
Másnap reggel 6 órakor útra készen álltunk, SoRa csomagolt néhány szendvicset, innivalót, és egy kis nasit is pakolt a táskába. Bár jó időt mondtak, én farmert húztam egy pólóval meg tornacipővel, ebben kényelmes lesz utazni és mászkálni is. Biztonság kedvéért elvittem magammal a farmerdzsekimet is.
A kapun kilépve két autó várt bennünket, és HoSeok a szokásos széles mosolyával nyitotta ki az ajtót nekünk. Az üdvözlő puszi után beszálltunk, és igazából szét sem tudtam nézni, már le is rántottak egy ülésre.
- Sziasztok .... – köszöntem, és a vezető ülésről az édes nyuszi mosolyú JungKook válaszolt.
- Szia, HaNa! Akkor kössétek be magatokat és indulhatunk!
Alig értünk ki a városból, a hátsó ülés felől mocorgás hallatszott, majd egy pillanatra a szívem is megállt attól, amit hallottam. Pontosabban, akitől hallottam.
- HaNa .... szia ....
Azonnal hátrafordultam, és megdöbbenve láttam Jimint fészkelődni. Nem lehet, nem szabad, vele együtt nem ....
- Azt mondtad .... ő nem .... – kapkodtam a levegőt.
- Nem fogok zavarni, ígérem – szólt csendben volt barátom, és folyamatosan azon járt az agyam, hogyan tudnék kiszállni és eltűnni.
- Nem az .... csak nem .... én nem ....
Ebben a pillanatban hatalmas ütést kapott az autó, JungKook alig tudta egyenesben tartani a kocsit.
HaNa egyre mélyebben a depresszióban, és ez a kirándulás természetesen SoRa ötlete volt, hogy esélyt adjon a találkozásra és a beszélgetésre. De valami történik .... véletlen vagy szándékos ... ?
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
