the neighbour ~ jjk | ✔

hatvanegyedik fejezet

Miután reggel – azaz tíz körül – nagy nehezen felkeltünk és emberi alakot öltöttem magamra, hogy elmehessünk anyának bevásárolni, gyorsan átszaladtunk a szomszédba Jungkooknak ruháért, mert a fekete nálam hagyott pólóján kívül sajnos nem volt nálam más gönce, a tegnapi ruhájában meg nem akart emberek közé menni, szóval muszáj volt megkockáztatni az átmenetelt. Szerencsére senkivel sem találkoztunk, ami egyben fura volt, mert azért ilyenkor már fent szoktak lenni a srácok, másrészt pedig nagyon örültem neki, mert így legalább elkerülhettük a kellemetlen szituációt.

A bevásárlással hamar végeztünk, fél tizenkettőre már otthon is voltunk, én pedig ekkor döntöttem el, hogy megcsinálom én az ebédet, hogy ne keljen anyának még munka után nekiállnia. Bár az tény, hogy nem sokszor csináltam már, de recept alapján csak menni fog, nem? Meg kell mutatni anyának, hogy még mindig ugyanolyan vagyok, mint voltam. Jungkook megjelenése kicsit sem befolyásolta a személyiségemet, legfeljebb határozottabb és szókimondóbb lettem, mint voltam, ami szerintem egy hatalmas pozitívum, mert eddig sosem mertem kimondani a véleményem, mindig csendben megbújtam a háttérben és ha valaki mondjuk rám kiabált, akkor majdnem elbőgtem magam. Most meg simán visszaszólok, ha valami olyasmiről van szó és nem menekülök el, mint valami kisgyerek.

– Segítsek valamiben? – kérdezte Jungkook, mire beharaptam alsó ajkamat és körbenéztem a konyhában, hogy mégis milyen feladatot adhatnék neki, ami nem haladja meg a képességeit, ugyanis már a kocsiban kijelentette, hogy többször is robbantott már fel kávéfőzőt konyhában, illetve volt már olyan is, hogy felgyújtotta a konyharuhát. Ezért valami olyasmi munkát akartam neki, hogy azért mégiscsak segíthessen, de lehetőleg ne kelljen tűzoltót hívni.

– Vágd fel a zöldségeket apró kockákra – mondtam neki, majd elő is vettem egy vágó deszkát, amit Jungkook elé toltam a konyhapulton. – Tessék – adtam a kezébe egy kést, mire eleresztett felém egy apró mosolyt és megfogott egy uborkát, amit az előbb már alaposan átmostam.

– Ne nézz már, csak fel tudok szeletelni egy kurva uborkát – förmedt rám, mire felkuncogtam, de inkább kezembe vettem a telefonomat és a recept után kezdtem kutatni, mert fejből lehetetlen lett volna elkészíteni.

Kapcsoltam zenét a telefonomról, miután megtaláltam a tökéletes receptet, ami még számomra is érthető volt, majd elővettem egy hatalmas lábost, amibe reményeim szerint minden belefér majd és Jungkookra sandítottam, mert vagy hatszor rám szólt, hogy ne nézzem már, mert akkor nem fog segíteni. Olyan nagy beleéléssel vágta a zöldségeket, hogy még a nyelvét is kidugta, én pedig alig bírtam visszatartani a nevetésem, mert irtó aranyos volt és azért valljuk be, hogy egy piercinges, tetkós srácot hagymát pucolni látni, nem mindennapi látvány. Megdicsértem, amikor végzett a zöldségek pucolásával, szándékosan úgy beszéltem hozzá, mint anyuka a kisgyerekével szokott, ez pedig eléggé felbaszta Jungkookot és elkezdett csikizni, én pedig majdnem megfulladtam a nevetéstől, mert rettenetesen csikis vagyok, szóval még a bepisiléshez is elég közel álltam, de ekkor – szerencsére – leverte az egyik tányért a könyökével, ami összetört, így abbahagyta a kínozásomat és feltakarította, mert nem akarta, hogy bármelyikünk is belelépjen a szilánkokba. Ekkor persze megkaptam, hogy még nem végzett velem, én pedig beharapott ajkakkal közöltem vele, hogy remélem is. Viszont mielőtt még elfajulhattak volna a dolgok, anya felhívott és közölte, hogy nagyjából fél óra múlva érkezik, mert előbb eljöhetett, viszont holnap tovább bent kell maradnia. Szóval volt fél óránk rendbe tenni a konyhát, mert nem túlzok, ha azt mondom, hogy úgy nézett ki, mint egy katasztrófa sújtott terület. Mindenhol edények, evőeszközök és zöldséghéjak hevertek, szóval a lehető leggyorsabban rendet pakoltunk, bár az ebéd még nem készült el teljesen, de a nagy részét azért sikerült elvégezzük.