the neighbour ~ jjk | ✔

hatvanhetedik fejezet

Jungkook szemszög:

– Menj innen, Jungkook – kapcsolódott be a beszélgetésbe Yena is, mire mindenki rápillantott.

Hiába volt közöttünk majdnem két méter, még a vak is észrevette volna, hogy Yena sírt az elmúlt órákban. Örültem neki, hogy Junhee nem volt itt, a kocsiját sem láttam sehol, szóval ezek szerint a barátnőm rendezkedett. Barátnőm? Egyáltalán nevezhetem még így Yenát? Meglepődtem, hogy lejött és szóba is állt velem, mert azt hittem, hogy Gayoonék mindent el fognak követni annak érdekében, hogy ne találkozzunk. Azt hittem, hogy Yena a háta közepére se kíván jelenleg, de hát ezek szerint még sem lehet annyira gázos a helyzet, ha lejött beszélni.

– Nagyon szépen kérlek hallgass meg! – léptem közelebb hozzá, de ő velem párhuzamban hátrált egy kicsit. – Yena, tudom, hogy haragszol rám, tudom, hogy fasz voltam, de meg kell hallgatnod, jó? Utána elmegyek innen, de szeretnék őszintén elmondani neked mindent és utána majd eldöntöd, hogy mit szeretnél. 

Nem szólt egy szót sem, látszódott rajta, hogy nagyon őrlődik belülről. Nagyon megviselt volt az arca, úgy nézett ki, mint aki legalább egy hete nem aludt és mindez miattam. Miattam került ilyen szerencsétlen helyzetbe, azért, mert egy élettelen idióta vagyok, aki először cselekszik és csak utána gondolkodik. Most viszont szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba és végre tényleg őszinte lenni vele, mert ő aztán tényleg megérdemli. 

Amikor bólintott egy aprót és halkan elmotyogott egy jólvant, a szívem heves dobogásba kezdett és nagyon vissza kellett fogjam magam, nehogy örömömben elkiáltsam magam. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani neki, hiába gyakoroltam el vagy negyvenszer a hídnál. Megláttam és kiürült a fejem, szóval elképzelhető, hogy hülyeségeket fogok beszélni, de őszinte leszek vele. 

– Akkor mi fent leszünk az emeleten – szólalt meg Gayoon, majd Suaval meg is indultak a lépcsők felé, Yena pedig arrébb állt az ajtóból, hogy bemehessek.

Komolyan mondom, hogy soha életemben nem izgultam még ennyire, mint most. A szívem dobogását a füleimben is éreztem és attól féltem, hogy rosszul leszek, ha huzamosabb ideig stresszelni fogok. Eddig mindent leszartam, sosem izgultam, még akkor sem, amikor egy éjszakát az őrsön kellett töltsek, mert beállva vezettem. De, ez most más, nagyon más. Most arról van szó, hogy végre megismertem egy olyan lányt, akit teljes szívemből szeretek és egyszerűen nem engedhetem, hogy a szarságaim miatt vége legyen a kapcsolatunknak. Tenyereim izzadtak, ujjaim remegtek és amikor felajánlotta, hogy üljek le az ebédlőasztalhoz, nyeltem egy hatalmasat és megráztam a fejem, mert tuti nem bírtam volna egy helyben maradni.

– Szóval... – sóhajtottam fel, mielőtt még nekikezdtem volna a hivatalosan könyörgésemnek vagy meggyőzésemnek – kinek mi – és Yenára pillantottam, aki karba tett kezekkel ült az egyik széken. – Baszki, fogalmam sincs, hogy hol kellene kezdjem – túrtam idegesen a hajamba.

– Hány éves a kisfiad? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Nem ezzel szeretném kezdeni, mert ez a megjelenésed előtt fél évvel történt – fújtam ki egy jó nagy adag levegőt. – Tudod, miután elmentetek a buliról, volt egy kis időm, hogy elvonuljak és gondolkozzak. Tök jól megfogalmaztam, hogy mit szeretnék mondani neked, de most olyan, mintha egy porszívóval mindent kiszívtak volna a fejemből és semmi nem lenne ott. Nem fogok könyörögni, mert gyerekesnek tartom, én csak azt szeretném, hogy adj még egy esélyt.

– Nem egy esélyt adtam már, hogy bebizonyítsd azt, hogy fontos vagyok neked. De te továbbra is hazudoztál nekem, mintha nem ígérted volna meg, hogy onnantól fogva őszinte leszel velem. – förmedt rám, én pedig teljesen egyetértettem vele.