the neighbour ~ jjk | ✔

hatvanötödik fejezet

Jungkook szemszög:

– Yena? – pillantottam barátnőmre és tudtam, hogyha most hagyom elmenni, akkor nagy valószínűséggel nem látom egy darabig.

Viszont nem akartam erőszakoskodni, hanem inkább a szavaimmal próbáltam hatni rá, hátha hajlandó lesz meghallgatni engem. De ez sajnos nem történt meg, hanem csak fogta magát, hátat fordított nekem, majd Gayoonék társaságában megindultak gondolom valamelyikük kocsija fel. Lábaim földbe gyökereztek, fogalmam sem volt, hogy mit kellene csináljak, mert soha életemben nem volt még ilyenben részem. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, mindent ától cettig el akartam magyarázni, hogy megértsen, de úgy tűnt, hogy ezzel rohadtul elkéstem. Mégsem voltam képes szótlanul hagyni, hogy elmenjen, ezért muszáj volt utána kiabáljak, mert tudatni akartam vele, hogy abban soha sem hazudtam neki, hogy őszintén szeretem.

– Akkor is nagyon szeretlek, ebben sosem hazudtam! – kiáltottam utána, de ezzel sajnos csak azt értem el, hogy Gayoon bemutatott nekem.

Alsó ajkamat harapdálva figyeltem, ahogy beülnek egy sötétkék autóba és amilyen gyorsan csak tudnak, elhúznak innen. Jól tették, legszívesebben én is ezt tettem volna. Beletúrtam a hajamba és idegesen tépni kezdtem, mert tanácstalan voltam és jelenleg egyetlen ember sem volt a közelemben, aki segíteni tudott volna nekem, ugyanis ezt a szerepet eddig Yena töltötte be. Rajta kívül senki nem értett meg engem igazán, hiába hittem azt, hogy az állítólagos barátaim az én javamat nézik.

Megugrottam, hiszen nem számítottam arra, hogy valaki konkrétan nekem ugrik hátulról és átkarolja a nyakamat. Oldalra pillantottam és szembetaláltam magam Minhyukkal, jelenleg viszont egyik lakótársamat sem szerettem volna látni, mert miattuk baszódott el minden. Ha nem szólnak bele a kapcsolatomba és rám hagyták volna, hogy eláruljam Yenának a fiamat, akkor nem haragudott meg volna rám ennyire. Lehet, hogy megdöbbent volna, de nem bizonytalanodott volna el már megint velem kapcsolatban.

– Na, mizu, haver? – kérdezte Minhyuk, én viszont ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, elléptem tőle és karba tettem a kezeimet. – Most mi van? Elment Yena, szóval jöhet a buli! – villantotta ki a fogait, mire akaratlanul is, de felhorkantottam.

– Ja, persze! Esetleg kaphatok egy füves cigit? – kérdeztem tőle felháborodottan. – Te komolyan ennyire idióta vagy, ha? Úgy nézek én ki, mint aki bulizni akar, miután a barátnőm megtudta, hogy mennyi mindenben hazudtam neki? – emeltem fel a hangom és jelenleg kicsit sem érdekelt, hogy mindenki engem néz. – A faszért nem tudtok a saját rohadt dolgaitokkal törődni? Miért kell elbaszni az egyetlen jó dolgot az életemben?

– Jungkook, nyugodj meg! – szólt rám, ezzel viszont csak azt sikerült elérnie, hogy még jobban felment bennem a pumpa.

– Nem tudok! Kibebaszottul elegem van ebből az egész társaságból! Haverok, mi? Nekem ti rohadtul nem vagytok a haverjaim! – mondtam, majd odaköptem egyet egykori legjobb haverom elé, hogy ezzel is tudassam vele, mennyire gáznak és undorítónak tartom. – Holnap elköltözöm! – mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy hallotta.

A szobám felé vettem az irányt, mindenkit arrébb löktem, aki elém került és jó pár mogorva és tapló megjegyzést is tettem, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy mindjárt kinyírok mindenkit, aki körülöttem van. Bebasztam magam után a szobám ajtaját és idegesen belevágtam egyet ököllel. Az volt a célom, hogy betörjem a fát és elégedetten léptem el onnan, amikor sikerrel jártam. Nem érdekelt az éles fájdalom, ami belenyilallt az öklömbe, jelenleg úgy voltam vele, hogy a fizikai fájdalmat jobban elviselem, mint a lelki fájdalmat, amit Yena távozása okozott. Az íróasztalomhoz léptem – ahol még pár hete barátnőm ült és azon volt, hogy elcsábítson – és lesodortam róla mindent. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Úgyis eltakarodok majd innen, nem érdekel, hogy mit hagyok magam után. A szekrényemről is lesöpörtem mindent, bár azon alapjáraton is kevés tárgy volt, de jelenleg még az is jól esett volna, ha csak egy bögrét vághatok teljes erőmből a földhöz. Miután a szobám úgy nézett ki, mint egy katasztrófa sújtott terület, megfogtam a fekete bőrdzsekimet és magamra rángattam, miközben már a lépcsőn tartottam lefele. Nem is csuktam be magam után a szobám ajtaját, úgy voltam vele, hogy menjen be aki akar, leszarom, holnaptól úgysem lakom már itt. Nem tudtam, hogy mégis hova fogok menni, de úgy voltam vele, hogy inkább könyörgöm be magam apámhoz, minthogy ezekkel egy házban legyek. Megrémisztett, hogy a szimpátiám az állítólagos barátaim iránt milyen gyorsan haraggá változott. Most nyert csak úgy igazán értelmet az a kijelentés, hogy a szeretet és az utálat között csak egyetlen lépés van.