the neighbour ~ jjk | ✔

hatvankettedik fejezet

Nem mertem megszólalni, ugyanis Jungkook olyan hangosan vette a levegőt, hogy attól féltem, megszólalok és elküld melegebb éghajlatra. Bocsánatot kellene kérjek tőle? El kellene meséljem, hogy mi történt az este? Fogalmam sincs, de muszáj valamit tennem, mert nem bírok csak itt csendben ülni és várni arra, hogy történjen valami.

– Jungkook... – motyogtam, viszont esélyt sem kaptam arra, hogy bármi mást mondjak, mert egyszerűen rám förmedt.

– Inkább maradj csendben, mert nincs kedvem most beszélgetni – sóhajtott egy hatalmasat, mire behunytam a szemeimet és tettem, amit kért. 

Egyszer már lebaszott azért, hogy nem hallgatok rá, szóval most pontosan azt fogom csinálni. Bólintottam egy aprót és kivettem a fülhallgatómat a táskámból, mert úgy voltam vele, hogyha nem hajlandó velem megbeszélni a dolgokat, akkor nem fogok néma csendben ücsörögni addig, amíg oda nem érünk az uszodába. Még jó, hogy nálunk beírtam a telójába az utcát, mert az sem kizárt, hogy otthagyott volna az utca közepén és elment volna valahova nélkülem mérgében. 

– Most meg mit csinálsz? – kérdeztem, amikor már bent volt a fülesem a füleimben.

– Zenét hallgatok – válaszoltam neki, ugyanakkor kérdő pillantásokkal illettem, mert eddig még nem akart velem kommunikálni.

– Azt velem együtt is tudsz – kapcsolta be a rádiót, amin éppen reklám volt és beszéltek, ezért kapcsolgatni kezdte az adókat, amíg egy olyat nem talált, ahol valami zene nem ment.

Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, de szerencsére sikerült komolynak maradjak. Visszatettem a táskámba a fülesemet és vettem egy hatalmas levegőt abban reménykedve, hogy leesik a kormány mögött ülőnek, hogy meg kellene beszélni a dolgokat, mert szerintem egyikünk sem örül ennek a feszült hangulatnak.

– Most itt fogsz sóhajtozni egészen addig, amíg nem vagyok hajlandó veled beszélni? – kérdezte, én pedig olyan hevesen kezdtem bólogatni, mint talán még soha és sóhajtottam még egyet csak ezért is. – Jó! Csak hagyd már abba, mert az agyamra mész! – förmedt rám, mire megforgattam a szemeimet és duzzogva összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. – Most mi az? Yena? Ne sértődj be, hanem mondjad akkor, amit akartál.

– Én csak bocsánatot akartam kérni tőled – mondtam, de még mindig a megsértettet játszottam, ugyanis nem igazán tetszett, amikor azt mondta, hogy az agyára megyek. Nekem meg az megy az agyamra, hogy soha nem képes megbeszélni a dolgokat, csak akkor, ha neki kedve van hozzá.

– Miért?

– Mert igaza volt Jihunak. Ha nem állított volna le, akkor ki tudja, hogy milyen szarságot csináltam volna, mert részeg voltam, nem tudtam magamról és rendesen felidegesített, hogy Mimit az öledben találtam. Szóval ezért akarok bocsánatot kérni, mert nem szerettelek volna és soha nem is szeretnélek megcsalni. – mondtam el neki egy szuszra és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem haragszik rám.

– Hát, ne is csalj meg, mert garantált, hogy megkeresem a faszit és felnyomom a farkát a seggébe – dörmögte, mire beharaptam alsó ajkamat is, hiszen hiába volt kissé beteg amit mondott, attól még jól esett, hogy ilyen hevesen reagálna, ha tényleg megcsalnám. – Nem történt közöttetek semmi, szóval teljesen felesleges lenne bedurcizzak ezért. Nem azt mondom, hogy nem akartam behúzni egyet Jihunak, de szerencsére volt annyi önkontrollom, hogy eljöjjek onnan, mielőtt még balhé lett volna és kitiltottak volna a házból.

– Büszke vagyok rád, mert tényleg azt hittem, hogy vagy engem löksz neki a falnak, vagy pedig Jihut fojtod meg – mondtam, mire azonnal rám pillantott és közölte velem, hogy engem még akkor sem bántana, ha kényszerítenék rá, ugyanis lányokat alapjáraton nem bánt, főleg nem a barátnőjét. – Szóval akkor szent a béke és hajlandó vagy hozzám szólni?