the neighbour ~ jjk | ✔

Epilógus

3 évvel később:

– Azért vigyázz magadra kérlek – ölelt szorosan magához anya, mintha egy kislány lennék. Imádom, hogy már huszonhárom vagyok, de még mindig úgy kezel, mint amikor tizenhat voltam.

– Még mindig csak Jungkookkal találkozok, nem valami bérgyilkossal – nevettem el magamat, majd gyorsan még leellenőriztem a rúzsomat az előszoba tükrében és megigazítottam az ingem gallérját.

– Az igaz, de vedd figyelembe azt is, hogy két éve szakítottatok és hosszú idő után most találkoztok először.

– Jó, nem kell mindig emlékeztetned rá! – csattantam fel, majd fogtam magam és szó nélkül kitrappoltam a szüleim lakásából.

Bevágódtam a kocsimba, amit Jungkooktól kaptam az ötödik évfordulónkra, majd sóhajtottam egy nagyot és beindítottam azt. Mivel még nem indultam el, így volt időm szemügyre venni a szemben álló házat, ahol egykor még Jungkook haverjai buliztuk majdnem minden nap. Azt hiszem, hogy miután végeztek az egyetemmel, eladták és egy idős házaspár vette meg tőlük, akik most az unokáikkal élnek itt. Fura volt így látni a házat, mert most nem piros poharakat szorongató egyetemisták álltak a pázsiton, hanem különféle virágok és fák. Eleresztettem egy szomorú mosolyt, mert rengeteg emlék köt ahhoz a házhoz és durva belegondolni, hogy Jungkook akkora szobája most már máshoz tartozik.

Végül megindultam, mert nem akartam már tovább húzni az időt. Ideges voltam, ugyanis nem gondoltam, hogy valaha látni fogom még Jungkookot. Sajnos a szakításunk nem éppen a legbékésebb úton zajlott, szerintem soha életemben nem gondoltam volna, hogy valakihez hozzá fogom vágni a jegygyűrűmet, de hát sajnos erre is sor került. Egyszerűen nem működtünk, muszáj volt befejezzük a köztünk zajló folytonos vitákat. Akárhány embert megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy a mi kapcsolatunk mérgező és már rég ott kellett volna hagyjuk egymást. Oké, mi próbáltuk, de valahogy mindig egymásnál kötöttünk ki és hiába szakítottunk már két éve, én még mindig szeretem és hajlandó lennék vele kibékülni.

Több sráccal is megpróbáltam, de valahogy egyikben sem találtam meg azt, amit Jungkookban már az első percben sikerült. Szóval ezek a kapcsolatoknak sem nevezhető valamik, alig pár naposak, esetleg hetesek voltak csak. Egy idő után fel is adtam a próbálkozást és úgy voltam vele, hogy akkor várok, méghozzá egyedül. Most pedig megint ott tartok, hogy Jungkook lakása felé vezetek, ahol már két éve nem jártam.

Rendesen meglepődtem, amikor felhívott, de a szívem mélyén már azóta vártam ezt a hívást, hogy kitettem a lábam a közös lakásunkból. Természetesen igent mondtam neki, mert rohadtul hiányzott már és meg akartam vele beszélni a dolgokat, na meg bocsánatot akartam kérni, amiért nyakon öntöttem egy váza vízzel és még a tőle kapott jegygyűrűmet is hozzávágtam.

A lehető leglassabban szálltam ki a kocsimból, amikor megérkeztem Jungkook lakásához, amit majdnem két évig a sajátoménak tudtam. Vettem egy hatalmas levegőt, viszont mielőtt még megnyomhattam volna a csengőt, az ajtó kinyílt és szembetaláltam magam egy huszonhat éves férfivel, aki még mindig rohadt jól nézett ki. Egy fehér inget viselt, de természetesen a tetkóinak és az izmainak ki kellett látszódnia, csak azért, hogy meghaljak. Utálom, hogy ennyi év után is ilyen intenzív érzéseket vált ki belőlem, amik ellen egyszerűen nem tudok mit tenni.

– Szia – szólalt meg ő először, miután hosszú percekig csak bámultuk egymást. – Gyere csak be – húzta apró mosolyra ajkait és már arrébb is állt, hogy beengedjen.