the neighbour ~ jjk | ✔

harmincharmadik fejezet

– A többiek egyébként hol vannak? – kérdeztem Jungkookot, amikor már náluk voltunk és éppen valami dobozt keresett Minhyuk szobájában, amit sehol sem talált.

– Minhyuk és Jae ma a lányoknál alszik, Dongmin hazament, Hoseok, Jihu és Minho pedig valamilyen buliban vannak, ahova engem is hívtak, de inkább offoltam, mert nem igazán szeretem a helyeket, ahova mennek. 

– Mindent értek – bólintottam egyet. A múltkori kanapés incidens után el tudom képzelni, hogy még is milyen buliba mehettek a srácok. – De milyen dobozt is keresel amúgy?

– Nem tudom pontosan. Minhyuk csak annyit mondott, hogy nagy barna doboz, aminek a tetejére rá van írva, hogy száz. Én is kérdeztem, hogy mihez kell neki, de a válasza az volt, hogy reggelre kell neki, de nem lesz itthon, így nem lesz ideje megkeresni. 

– Segítek, mert így sosem fogunk végezni – mondtam neki, majd a szoba másik felébe mentem és a szekrényben kezdtem kutakodni, hátha a ruhakupacok alatt lesz valahol.

Női megérzésemnek hála végül én találtam meg a keresett dobozt, Minhyuk ruhái alatt. Kíváncsi voltam, hogy még is mi van benne, de nem akartam bunkó lenni, ezért legyőztem a kíváncsiságomat és anélkül hagytuk el a szobát, hogy megtudhattam volna a doboz tartalmát. Ezután a konyhába kötöttünk ki, mert Jungkook éhes lett, pedig alig egy órája értünk haza a mekiből. Meg is jegyeztem neki, hogy el fog hízni, ha ennyit eszik, viszont erre csak az volt a válasza, hogy ilyen izmos embernek, mint ő, sok kajára van szüksége. Szokásomhoz híven megforgattam a szemeimet egoista kijelentésére, Jungkook pedig jót nevetett a reakciómon. 

– Egyébként most, hogy nincsenek itt a többiek, igazán kellemes ez a ház. Jó, hogy végre csend van. Az meg csak rátesz egy lapáttal, hogy itt vagy velem.

– Az igaz, hogy furcsa ez a nagy csend, de nem panaszkodok, mert néha azért ez is kell, mert ugye valakik majdnem minden másnap bulit rendeznek – jegyeztem meg, az utolsó pár szót direkt megnyomva.

– Költözz el – vonta meg a vállait, de azért a mosoly ott bujkált ajkai szélén.

– Oké, főnök – vágtam vissza neki, miközben felültem a konyhapultra. Otthon is mindig ezt csinálom, így olyan jókat szoktam beszélgetni anyáékkal és nem is olyan kényelmetlen, hogy hamar le kellene másszak onnan. 

– Lehet inkább pizzát kellett volna rendelni – motyogta, mikor kinyitotta a hűtőt és szembesült vele, hogy egy doboz ketchupon és egy doboz vajon kívül nincsen semmi. 

– Nincs rámen, vagy valami zacskós leves? – kérdeztem tőle, mire láttam, hogy elgondolkozik, hogy ha van is ilyenjük, akkor még is hol tárolják.

– Bingó! – villantotta ki fogait, miután random kinyitott egy szekrényt és mázlijára nem csak egy, hanem kapásból három rámen is kipottyant onnan. 

– Szívesen – mosolyodtam el, majd előre hajoltam, hogy meg tudjon csókolni, hiszen csücsörítve felém hajolt a kijelentésem után. 

– Mi lenne velem nélküled, Ahn Yena? – szólított a rendes nevemen, mire kuncogva megvontam a vállaimat.

A konyhapulton ülve néztem végig, ahogy Jungkook másodjára is megvacsorázik és igazából arra kellett, hogy rájöjjek; nagyon idegesít, ahogyan eszik. Csámcsog, szörcsög, köhögcsél, a létező összes idegesítő dolgot bevet, miközben ráment eszik. Eddig egyszer sem tűnt fel, hogy ennyire idegesítően eszik, mert vagy étteremben ettünk közösen, vagy olyan helyen, ahol nagyobb volt a hangzavar. Viszont most, hogy full csend volt, így sajnos túlságosan jól halottam. Hálát adtam az égnek, amikor elégedetten dőlt hátra a székén és egy igen férfias gesztussal hivatalosan is letudta a vacsorát.