the neighbour ~ jjk | ✔

hetvenedik fejezet

Kínos csendben ücsörögtünk a nappalinkban. Anya már vagy harmadjára jött oda hozzánk, először nasit, másodszor vizet hozott, harmadjára pedig csak szimplán megkérdezte, hogy Jungkooknak nincs-e esetleg szüksége valamire.

– Ez így eléggé kínos – sóhajtott fel Jungkook, mire rápillantottam és bólintottam egy aprót. – Mit csináltál az elmúlt napokban?

– Igazából semmit – vontam meg a vállaimat. – Anyáék azt mondták, hogyha nem találok valamilyen munkát magamnak, akkor majd ők keresnek nekem. Mert szerintük nem állapot, hogy csak vagyok itthon és konkrétan semmit sem teszek.

– És mit szeretnél csinálni? Vagy van valami elképzelésed? – kérdezte, én viszont megráztam a fejemet, mert fogalmam sem volt, hogy mégis hol kellene elkezdenem a keresést, na meg milyen területen. – Én is éppen munkakeresésben vagyok, mert egyetem mellett szeretnék dolgozni. Akarok végre egy saját lakást bérelni itt Szöulban, Busan sajnos túl messze van és amúgy sem akarok apámék terhére lenni. Na, meg fizetnem kell azt a hülye gyerektartásit is, amit nem akarok a félretett pénzemből. 

– És te tudod már, hogy mit szeretnél dolgozni? – kérdeztem, mire elhúzta a száját.

– Igazából bármi jöhet, ami jól fizet – mondta, nekem pedig egyet kellet, hogy értsek vele. 

– Valami gyorsétteremre gondoltam, mert azok azért elég jól fizetnek és gyakran vesznek fel új dolgozókat – gondolkodtam hangosan.

– Én is gyorskajáldákban gondolkodtam – villantotta ki fogait, mire muszáj volt nekem is elmosolyodni. – Akkor mehetnénk akár egy helyre is – mondta, viszont az apró mosoly, ami ott bujkált eddig az ajkaimon, most lehervadt. – Mármint... mármint, csak ha te is akarod, meg ilyenek... – motyogta.

Beharaptam alsó ajkamat és lehajtottam a fejemet, mert nem igazán tudtam mit mondani a megszólalására. Igen, örültem volna, ha esetleg egy helyen dolgoznánk, de még ki sem békültünk. Sőt, igazából azt sem tudom, hányadán állunk most. Az úgy oké, hogy elbeszélgettünk, de például még nem került szóba a kapcsolatunk és a jövőnk sem. Jungkook sóhajtott egy hatalmasat és biztos vagyok benne, hogy mutató és hüvelykujjával összecsípte az ajkait, mert erre mostanában mindig rászokott, amikor zavarban érzi magát.

– Yena, nem tudom, hogy meddig szeretnéd kerülgetni a forró kását, de nekem rohadtul hiányzol. Igazából már aznap el akartam jönni a motoromért, hogy találkozzunk, amikor utoljára beszéltünk. De apám azt mondta, hogy agyjak neked egy kis időt. Keményen három napig bírtam, ezért is vagyok most itt.  Szóval, gondolkodtál rajtunk? – csúszott egy kicsit közelebb hozzám, mire sóhajtottam egy aprót és felpillantottam rá.

– Menjünk be a szobámba, jó? – kérdeztem és már fel is pattantam a kanapéról, hogy minél hamarabb elmeneküljek innen.

– Ö, nem lenne inkább itt kint jobb? – kérdezte Jungkook, én viszont mit sem törődve mentem tovább. – Yena... – motyogta és meg is ragadta a csuklómat, de már túl késő volt, ugyanis bement a szobámba. 

Szemeim hatalmasra tágultak és az ágyam közepén heverő virágcsokrot és a mellette lévő Raffaellot bámultam. A mellettem álló Jungkookra sandítottam, aki tarkóját vakargatta és látszólag rendesen zavarba hoztam. Hát, ezzel nem csak ő van így. Nem tudtam hova tenni, hogy ezek mégis mit keresnek itt, de nem volt időm feltenni a kérdéseimet, ugyanis a tetkós srác megszólalt.

– Azt hittem, hogy nem lesz alkalmunk ma kettesben beszélgetni, ezért hoztam neked egy csokor virágot meg egy Raffaelot, mert tudom, hogy mennyire szereted. Mielőtt hazaértél volna, anyud megengedte, hogy a szobádba csempésszem őket. – mondta, mire nem tehetek róla, de elmosolyodtam. – Szóval, meglepi? – erőltetett magára egy apró mosolyt, miközben normális fejet próbált vágni, de sajnos ez nem igazán jött össze neki.