sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Hatvannyolcadik fejezet: Vakvágány

♡ Gyönyörű napot szeretnék kívánni nektek, Lads! ♡

Most jelentőségteljesen hosszú résszel jöttem nektek, ami a véleményem szerint eléggé izgalmasra sikerült, mindannak ellenére, hogy az alap történéseket egybevéve nem túlzottan lett volna az. Mindenesetre remélem elfogja nyerni a tetszéseteket!

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a több, mint 85 (!!!) ezer megtekintést, a rengeteg voteot és kommentet! Egyszerűen csodálatosak vagytok! ♡♡

Legyen további szép napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡

~Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit.~

József Attila

Madison Clark~

Fejemben egymást érték a gondolatok, miközben végigsétáltam a rendőrség főfolyosóján. Jó néhány szempár szegeződött rám, ezektől pedig úgy éreztem, mindenki tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Brad az édesapám volt. Akkor, abban a pillanatban is képtelen voltam felfogni, amikor az egyik hátsóajtón merészkedtem ki a hűvös estébe. Elképesztőnek tartottam, hogy már besötétedett, mert mindössze csak néhány órát tartózkodtunk az épületen belül, hogy megvárjuk míg Declen-t kihallgatják emellett felveszik az adatainkat. Rémisztő gondolatok másztak bele az elmémbe, ugyanis egyetlen egy nap alatt fenekestől felfordult az életem.

A férfi, aki a létem jelentős vakvágánya volt elfogott és készült is volna megölni, hogyha nem bukkan fel a nyomozó, aki egyre jelentőségteljesebb helyet foglalt el a szívemben. Remegésre késztetett a tudat, hogyha Declen nem lett volna olyan csapnivaló egy bomba összeszerelésében mindannyian meghaltunk volna. Így is akadtak rajtunk kisebb sérülések az üvegszilánkok miatt, míg a sorozatgyilkos testének egy nagyobb hányada megégett. Feltételezni sem mertem volna, hogy valaha így fog minden véget érni, azt pedig főképpen nem, hogy mindezek után egy olyan titkot osztanak meg velem, ami felfogatja a gondolkodásmódomat.

Tisztában voltam vele, hogy percekkel ezelőtt megbántottam Brad-et, azonban annyira jól esett a tudtára adni minden bennem megszületett feltevést, hogy nem éreztem bűntudatot, pedig kellett volna. Nem csak amiatt, mert az idős nyomozó az egyik szülőmet testesítette meg hanem, mert egyébként sem szerettem rossz perceket okozni egy másik embernek.

Erősen a hajamba túrtam, miközben helyet foglaltam a kis kiülőnél, ami a dohányzó mellett volt berendezve. Az apró kis terasz hangulatos volt és éppen a parkolóra nézett, így könnyedén feltudtam mérni, hogy az éj fekete Range Rover még azon a helyen állt, ahol nemrég hagytuk. Rémlett még az, amikor a szolgálati lakásból távoztunk és az egész idevezető út alatt némák voltunk, majd amikor végre kiszállhattunk a termetes járműből Harry mindenféle szót mellőzve ölelt magához olyan szorosan, hogy azt képzeltem összeroppant. Nem is kellett volna bármit hangoztatnia, tisztában voltam a ténnyel, hogy Ő is megijedt attól, hogy talán az lesz az utolsó együtt töltött pillanatunk. Meglehet, azért értettem meg Őt ennyire jól, mert én is hasonlóképpen éreztem.

-Madison?-hallottam meg egy ismerős hangot, viszont kiléte csak azután tisztázódott előttem, hogy megláttam a kerekedő pocakot és a kedves mosolyt. A nő meglepődött azon, hogy itt találkozott velem, ahogyan én is eképpen fogtam fel a jelenlétét.