sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Harmincötödik fejezet: A félelem hidege

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a harmincötödik fejezetet. Bízom benne, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket, és visszajeleztek nekem valamilyen formában. Hihetetlenül sokat jelentene. 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a több, mint 32 ezer megtekintést, a rengeteg voteot és biztató kommenteket. Csodálatosak vagytok, nem bírom elégszer hangsúlyozni! 

Bízom benne, hogy mindenkinek remekül telt a hete. Ha van kedvetek, akkor meséljetek :) ❤

Legyen további szép napotok! ❤

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Ha (...) régóta élünk együtt a fájdalommal, már a boldogság gondolatával is nehéz megbarátkozni.~
A zöld íjász c. film

Madison Clark~

Miután a mellettem ülő férfi leparkolt az ismerős társasház mellett, mély levegőt vettem. A fekete Range Rover ajtaja pillanatokon belül kinyílt, és egy kedvesen csillogó, smaragdzöld szempár nézett rám vissza. A nyomozó göndör haja keszekuszán állt a feje tetején, de ezt már megszoktam, ugyanis a tincseit csaknem lehetetlenség volt megregulázni. Nem mintha gazdájuk sokat foglalkozott volna velük, a legvégső esetben is csak beletúrt a zuhatagba, hogy ne lógjon az egész az arcába. 

-Nincs szükségem tolókocsira.-ráztam meg a fejemet, miután a férfi elém tolta a négykerekűt. Szívem fájdalmasan dobogott, ugyanis hihetetlennek tartottam, hogy ennyire megpróbáltak vigyázni rám. Nem érdemeltem meg, hogy ennyit küszködjenek értem. 

-Ne tiltakozz, csak hagyd, hogy segítsek.-nézett rám, miközben mély hangon beszélt hozzám. Imádtam azt, amikor karcos baritonja közelről ért hozzám, pontosan úgy, mint abban a pillanatban, hiszen mellém jött, és engedte, hogy rá támaszkodva kiszálljak az autóból, majd a tolószékbe huppanjak. Minden lépés fájt, és gyengének éreztem magam, még így is, hogy már három nap eltelt azóta, mióta megmentettek. Dr. Benward pontosan ezért ragaszkodott a kerekesszékhez. Elmondása szerint már nem szükséges orvosi megfigyelés, egyszerűen csak sokat kell pihennem, hogy visszanyerjem az energiámat. Bíztam benne, hogy így is lesz, és nem csak azért mondta ezt, hogy megnyugtasson. 

-Nem kellene emelgetned, még te sem vagy jól.-jegyeztem meg keserűen, mikor a férfi felsegített a járdára. Halkan kuncogott egyet, majd tovább tolt a nagy, fehér ház felé. Rég nem jártam ott és akkor, amikor megtörtént is csak egy éjszakát maradtam, szóval nem voltam teljesen biztos abban, hogy otthonomnak hívhatom-e vagy sem. A szolgálati lakás ajtaja perceken belül kinyílt előttem, így a mögöttem lévő nyomozó betudott tolni engem a házba. 

-Az orvosom szerint már minden rendben van.-informált, én pedig csak elhúztam a számat, miközben felálltam a székből. A lépcsőbe kapaszkodva indultam az emeltre, hogy elérjek a bejárati ajtóig. A nyomozó nemsokkal később mellém lépett, és egyik karomat a csípője köré fűzte, hogy ezzel is segítsen nekem. Kiszolgáltatott voltam, a lábaim sajogtak attól a minimális megerőltetéstől is, a kezeimről nem is beszélve. 

Ujjaimat csak nagyon kicsiny mozdulatokkal voltam képes mozgatni, arról pedig, hogy valamit a kezembe fogjak, már letettem ugyanis óriási fájdalmakkal járt. Mindezt tudta a mellettem sétáló is, éppen ezért volt velem annyira gyengéd és törődő. Bár, valójában mindig az volt, viszont volt valami, ami miatt máshogy viselkedett velem a megtalálásom óta. Sajnált. Igen, biztosan ez volt az ok, hiszen valószínűleg pocsékul festhettem, arról nem is beszélve, hogy miket éltem át újra.