sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Negyvennyolcadik fejezet: Bizonytalanság

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a negyvennyolcadik fejezetet, amely igaz, most nem sikerült olyan hosszúra illetve jóra, mint képzeltem vagy szerettem volna, de bízom benne, hogy így sem okozok csalódást. Kérlek jelezzetek vissza nekem valahogy! Sokat jelentene! ❤

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a rengeteg megtekintést, voteot illetve kommentet! Lenyűgözőek vagytok! ❤

Legyen szép napotok! 

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Laura ❤

~Bizonytalanságomat azzal próbáltam leplezni, hogy mindig rövidre fogtam a mondandómat, ha arról beszéltem, hogy mit érzek iránta. Előfordult, hogy szerettem volna többet mondani, de mire összeszedtem a bátorságomat, már el is illant a pillanat.~
Nicholas Sparks

Harry Styles~

A lámpa fényével megvilágított szoba plafonját bámultam, miközben a mellkasomon pihenő lány egyenletes lélegzetvételeit hallgattam. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy már aludt, csak bízni tudtam abban, hogy képes volt. Karját simogattam, ügyelve arra, hogyha már az álmok világában kalandozott és, hogy ne ébresszem fel Őt. Én nem akartam, és nem is nagyon tudtam elaludni, ugyanis vártam, hogy Brad visszaérkezzen, s beszámoljon a bíróságon történtekről, ugyanakkor még Madison képzelgései is forgatták az agyam vaskerekeit. Nem ez volt az első alkalom, hogy az elméje szórakozott vele, viszont az, hogy amit látott az mozgott ezen felül pedig beszélt is hozzá, sokkal rémisztőbb volt, mint a legelső eset, amikor csak a halott édesanyját és húgát látta maga előtt. 

Egyik sem volt normális dolog, de minden erőmmel azon voltam, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Pontosan emiatt parancsoltam rá a késői ebédünk elfogyasztását követően, hogy aludnia kell néhány órát, annak érdekében, hogy egy kismértékben pótolni tudja az elmulasztott éjszakák számát. Beleegyezett, mindössze az volt a kérése, hogy maradjak ott vele, ezt pedig akkor sem utasítottam volna vissza, hogyha fegyverrel fenyegettek volna. Akkor legalábbis biztosan nem, mert egyedül voltunk a házban. 

Nem telt el úgy egy perc, hogy az gondolataim ne úsztak volna vissza a csókunkig, amit a konyhában váltottunk, lassan már egy órája. Legszívesebben abban a pillanatban is az ajkain függtem volna, de türtőztetnem kellett magamat, hiszen nem haladhattam olyan gyorsan, mint ahogyan azt a vágyaim megkövetelték volna. Sokszor emlékeztettem magamat arra, hogy Madison nem olyan lány volt, mint azok, akik megelőzték Őt időben, arról nem is beszélve, hogy nála egy hiba is végzetesnek számíthatott, ellentétben az előző barátnőimmel. Egyáltalán, egy párt alkottunk? 

Lenéztem a fiatal lányra -aki már abban a másodpercben is többet jelentett nekem, mint bárki más, amikor találkoztunk- majd kisimítottam egy, az arcába lógó tincset. Hosszú, sötét szempillái meg-megrebbentek, azonban fel nem ébredt. Szorosan bújt hozzám, karját és egyik lábát is körém csavarta, ami egyáltalán nem zavart, sőt örültem, hogy ennyire ragaszkodott a jelenlétemhez. Pontosan emiatt nem bírtam megnyugodni, hiszen nem tudtam vele lenni minden éjszaka, és figyelni ezen felül pedig őrizni az álmát. Éppen emiatt a dolog miatt kételkedtem abban, hogy nem fog nagyobb mértéket ölteni az alvászavara, arról nem is beszélve, hogy az egészsége ebből az okból kifolyólag még inkább megromolhat. Ezért lett volna remek, hogyha még mindig a szolgálati lakásban élt volna velem, viszont így, hogy egy fél város elválasztott el minket sokkal rosszabb volt megoldani ezt a problémát.