sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Ötvenegyedik fejezet: Hold és csillagok

❤ Gyönyörűséges napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a ötvenegyedik fejezetet, amely most... huh most nem lett a legjobb, ne haragudjatok rám kérlek. Megpróbálom a következőt igényesebbre és megfontoltabbra megírni, addig is türelmeteket kérem. Ne haragudjatok.

Ennek ellenére megajándékoztatok engem rengeteg megtekintéssel, voteval, és kommentel, amelyekért nem bírok elégszer köszönetet mondani. Hihetetlenek vagytok! Imádlak Titeket! ❤❤

Legyen további csodálatos napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött.~

Csernus Imre

Madison Clark~

Talán még sosem éreztem szerelmi csalódást. Akárhányszor arra gondoltam, hogy talán fontos lehetett nekem a másik, hónapokon belül azon kaptam magam, hogy mégsem volt az. A történtek előtt volt egy rövid kapcsolatom, amelynek én vetettem véget, hiszen feltűnt, cseppet sem számított nekem a másik fél, arról nem is beszélve, hogy neki sem jelentettem többet. Akkor viszont, mikor már órák óta a földön ültem, s Columbo fejét cirógattam belém hasított a felismerés, miszerint a fiatal nyomozó sokkalta többet jelentett nekem, mint azt bármikor is elképzeltem, már eléggé hosszú ideje.

A kaukázusit ölelve ismertem be magamnak, hogy az a furcsa megfejthetetlen érzelem, ami napok óta uralt nem volt már, mint a férfi hiánya. Nem is pontosan az, hogy a karjaiban tartson vagy csókoljon hanem, hogy lássam Őt, s a közelemben legyen. Hiszen a szeretetéhes szívemnek az is pontosan elég volt már, hogy egy légtérben tartózkodott velem. Szánalmas voltam, ha szerelemről volt szó.

Az engem hajtó motor hasogatott, az agyam pedig tompa volt annak ellenére is, hogy minden pillanatban csak arra voltam képes gondolni, hogy valószínűleg a férfi abban a percben is a barátnőjét tartotta a szorításában, míg én miatta itattam az egereket. Nem is jártam az eszében én, az a megsebzett, árva, őrült lány, aki talán az életét is adta volna a figyelméért. Minden oda nem illő dolog eszembe jutott a férfiről és a nőről, akivel megoszthatta az ágyát, az összes olyan dolog, amihez még csak közöm sem lehetett volna. Képtelen voltam emiatt hibáztatni magam, ugyanis az is éppen elég volt, hogy a kitalált képekkel kínoztam magam.

-Szeretnél sétálni egyet?-kérdeztem a mellettem fekvő kutyától, amely nemsokkal a második szó kiejtése után fel is kapta a fejét, s csóválni kezdte a farkát. Meglehet, hogy Ő is éppen annyira szeretett volna kiszabadulni a négy fal közül, ahogyan én. Attól tartottam, hogy összenyom a lakás, s a törmelékek alá szorulok. A levegő is nagyon nehezen tudott csak a tüdőmbe jutni, arról nem is beszélve, hogy melegem is volt annak ellenére is, hogy még csak március volt.

Pontosan ezek miatt hoztam ezt a meggondolatlan döntést, s indultam le a föld szinte, hogy elhagyjam a házat. Viszont akármennyire is annak tűntem, nem voltam teljesen felelőtlen, ugyanis a konyhaasztalon fekvő kis cetlire leírtam, hogy elvittem Columbot sétálni, s nemsokára érkezem, majd ezután kiléptem a házból a kutyával a nyomomban. A pórázát rátettem, s így hagytam, hogy vezessen arra, amerre eredetileg elszokták vinni a testvérek.

Már alkonyodott, a város zajai még így is csillapíthatatlanok voltak. A lámpák már égtek az utcákon, az emberek pedig fel s alá sétálgattak. Nem fáztam, pedig nem volt rajtam kabát, a langyos tavaszi levegő lágyan simogatta a bőröm. Megtöröltem az arcomat, bízva abban, hogy a rászáradt könnyek nyomait eltudom tüntetni onnét, ez pedig sikerült is, több mintsem kevesebb sikerrel. Szorosan a kaukázusi mellett sétáltam, közben pedig az embereket kémleltem, akik annak ellenére is, hogy esteledett, szorgosan sétáltak a járdákon, akárcsak a szorgos hangyák a bolyban. Remegés tört rám, ahogyan figyeltem őket, ugyanis eszembe jutott, hogy az Ő életük mennyivel egyszerűbb volt, mindannak ellenére is, hogy nem ezt képzelték. Megvolt a saját problémájuk, amely az enyém mellett valószínűleg eltörpült volna, nekik mégis óriási gondot jelentett. Szerettem volna annyira átlagos lenni, mint Ők, csak az iskolával a barátaimmal s a pasikkal foglalkozni, ahogyan a korombeliek tették. Vajon mi lehetett a barátaimmal? Hiányoztam nekik? Tudnak arról, hogy mi történt velem? Fogalmam sem volt, de szerettem volna elmenni az iskolámhoz, felkeresni Őket, és kisírni a bánatomat a vállukon, még akkor is, ha valószínűleg már nem tartózkodtak az épületben, emellett pedig megeshetett, hogy már nem is számítottam nekik. Lehet, hogy már senkinek sem számítottam.