sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Negyvenegyedik fejezet: Szánalmas szívdobbanások

❤ Szép napot, Lads! ❤

Először is órási nagy bocsánatkéréssel tartozom, hiszen már csaknem egy hónapja nem volt rész. Nem keresek kifogásokat, egyszerűen csak bízom benne, hogy jól teltek számotokra az ünnepeket, a részt pedig kiemelt örömmel várjátok. Remélem okot is adtam erre, emellett pedig nem fogok nektek csalódást okozni. 

Ehhez a fejezethez kiemelten ajánlom nektek Camila Cabello: Shameless című alkotását, ugyanis szerintem mind a hangulata, mind pedig az üzenete (még ha csak egy kicsit is) illik ehhez a cselekményhez. :)

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a több, mint 45 ezer megtekintést, a rengeteg voteot és kommentet! Csodálatosak vagytok! ❤❤

Legyen további szép napotok! ❤

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~A szerelem egy természetellenes érzés, amely arra ítél két ismeretlen embert, hogy szánalmas és egészségtelen módon függjenek egymástól, úgy, hogy minél erősebb a kötelék, annál hamarabb szakad szét.~

Gabriel García Márquez

Madison Clark~

Az előttem álló nyomozó smaragdzöld szemeibe bámultam, amelyekben talán minden negatív érzelem helyet kapott abban a pillanatban, amikor eltolt magától. Reakciója nem csak meglepett, de apró késeket is forgatott a szívemben. Jó néhány pillanatig azt gondoltam, hogy csak én képzeltem magam elé ezt a tettet, viszont mikor Harry távolabb is lépett tőlem, azonnal szétnyitottam az ajkaimat, hogy visszatartsam Őt, az ostoba magyarázkodásommal.

-Én... csak azt csináltam, amit mondt...

-Ne! Csak ne fogd rám ezt az egészet!-kiáltott rám, én pedig erősen összeszorítottam a szemeimet, miközben kissé oldalra fordítottam a fejemet. Meglehet, hogy azért, mert abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy kiben is bízhattam meg-Ezt nem hiszem el!-túrt erősen a hajába mind a két kezével, miközben egyre távolodott tőlem. Másodpercek múlva nekiütközött hátával a falnak, de még akkor sem volt képes más arcmimikát ölteni azon a döbbent, mégis indulatos helyett, amit akkor viselt.

-Ne haragudj.-léptem közelebb hozzá remegő térdekkel s karokkal, miközben felé nyúltam. Észrevette a reakciómat, ahogyan én is, éppen ezért összeszorítottam az ujjaimat, majd leengedtem tagomat magam mellé. Nem érdekelt abban a pillanatban tenyereim sajgása, ugyanis a szívemben tomboló vihar teljesen elnyomta azt a kínzó fájdalmat-Csak azt tettem amit az ösztönöm súgott, én...-vettem egy mély levegőt, viszont dadogásom, s hangom remegése nem szépített mindazon, amit szerettem volna megosztani a halk férfivel. Még mindig a falnál állt, miközben a kintről beszűrődő villámok alkalmanként megvilágították abban a pillanatban kissé összegörnyedt alakját.

-Tudod mi a legrosszabb az egészben?-kérdezte maga elé bámulva, majd szép lassan felnézett rám sötét szempillái mögül. Félelmetes volt, hogy komor arccal bámult rám, az ijesztő pedig ebben az egészben az volt, hogy mintha saját magamat láttam volna abban a pillanatban, mikor Declen hasonlóan támadott le a legelső alkalommal-Az, hogy magyarázkodsz.-préselte össze az ajkait, majd eltolta magát a faltól és érzelemmentesen sétált az ágyhoz, hogy elvegye onnét az ágyneműjét-Nem szabad ezt tennünk, Madison. Nem azért vagyunk itt, hogy ilyesmik történjenek közöttünk, és nem is akarom, hogy bármiféle közünk is legyen egymáshoz.-egyenesedett fel, miközben a dolgait a kezében tartotta.