sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Huszonnegyedik fejezet: Kulcs a zárban

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a huszonnegyedik fejezetet, amely most kissé talán laposabb lett, mint a többi. Kérlek, ne haragudjatok ezért, a következő részt igyekszem jobban megírni :( 

Viszont nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi a voteokat, a kommenteket és több, mint 18 ezer megtekintést! Elképesztően sokat jelent! ❤❤

Legyen nagyon szép napotok! 

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Azt akarom, hogy szeress. Mert egyedül az segíthet rajtam. Azt akarom, hogy vessz el a szememben, és gyógyítsd meg a lelkem.~

Harry Styles~

Minden szavam, amit Madisonnak címeztem igaz volt, hiszen tényleg nem akartam, hogy elmenjen tőlünk, mert akkor valószínűleg még nagyobb bajba keveredett volna. Ez pedig sem neki, sem pedig nekem nem hiányzott. Így is volt már elég gondja mindkettőnknek, és szinte teljesen biztos voltam abban is, ha Declen vagy az apja ismét elkapták volna, nem hagyták volna életben. De mi a helyzet Owenel? Hiszen erről nem beszélt nekünk Mad, sőt nagyon kerülte ezt a témát. Persze, megeshetett az is, hogy annyira megérintette a húga és az anyja halála, hogy Owen jelenlétére kevésbé figyelt oda. 

-Szóval akkor... nem kell árvaházba küldenetek?-kérdezte néhány perc múlva. Fejét még mindig a vállamon pihentette, míg kezeink éppen ugyan úgy szorították egymást, mint pillanatokkal ezelőtt. Figyeltem vonásait, amelyek akkor talán még titokzatosabbnak tűntek, talán az arcán uralkodó pániktól. 

-Nem vagy árva, Mad.-szólaltam fel, hangom pedig rekedtesebb volt, mint kellett volna lennie. A lány kicsit elemelte tőlem a fejét, hogy beletudjon nézni szemeimbe. Ahogy íriszeink találkoztak furcsa érzés kerített maga alá, főleg úgy, hogy nemrégen tudtam meg, hogy valójában min kellett túlesnie. Kábulatba ejtő kozmoszai olyan érzelmektől csillogtak, amelyek tőlem távol álltak. Meglehet, hogy pontosan ezért nem voltam képes felismeri őket.-Biztosan vannak még élő családtagjaid, akik szívesen a gondodat viselnék.-mosolyodtam el halványan remélve, hogy egy kis reménnyel tudom feltölteni Őt. Eltávolodott tőlem sőt, még kezét is kivette a tartásomból. Combjait nézte, és valószínűleg szavaimon gondolkodott. 

-Tudtommal nem él senki sem, csak az apám, aki elhagyott minket... vagyis, anya hagyta el Őt.-javította ki magát, majd felkapta a fejét, mikor a szemben lévő helyiségből kilépett Niall és Jensen. A főnököm a fejével egy távolabbi pont felé intett, míg társam kezet nyújtott a mellettem ülőnek, hogy felsegítse a székről. Értetlenül néztem a helyzetet, egészen addig, amíg Brad nem világosított fel. 

-Niall hazaviszi Madisont, nekem viszont beszédem van veled.-szólt, hangja pedig nem ütött meg mást, a szakmai hangvételen kívül, ez pedig egy pillanatra elgondolkodtatott. Mégis mi lehetett az a halaszthatatlan dolog, amit azonnal el kellett intéznünk? Egyáltalán miért akart velem beszélni, ha alig nyolc perce léptem ki a kihallgatóból? Ezen felül pedig, miért nem vihetem én haza Madisont, ha már én lettem az a személy, aki foglalkozik vele? 

A lány félve rám nézett, én pedig csak halványan rámosolyogtam, remélve azt, hogy ezzel kicsit képes voltam megnyugtatni Őt. Mindketten felálltunk a székekből, de mivel különböző irányba kellett volna mennünk és azért, mert láttam Madisonon a félelmet, megfogtam a vállát, majd biztatóan rászorítottam.