sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Hatvanötödik fejezet: Hidegvér

♡  Gyönyörűséges szép napot kívánok nektek, Lads! ♡

Meg is hoztam a hatvanötödik fejezetet, amely izgalomban nem szenved hiányt, legalábbis az véleményem szerint. Boldog lennék, ha Ti is leírnátok a gondolataitokat ezzel kapcsolatban :) 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a több, mint 80 ezer (!!!) megtekintést, a csodálatos voteokat és a biztató kommenteket! Fantasztikusak vagytok! ♡

Legyen további szépséges napotok! Bízom benne, hogy jól vagytok! ♡

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡ 

 

~Ha mindig a legkedvezőbb pillanatra várna, soha nem tudna továbbmenni: szüksége van egy kis őrültségre, hogy megtegye a következő lépést.~
Paulo Coelho

Harry Styles~

Amint megláttam Declen őrülten vigyorgó alakját, azonnal előrántottam a fegyveremet, csövét pedig rá szegeztem. Hangosan dobogott a szívem, azt hittem azonnal kiugrik és elfut, de szerencsére nem történt meg, így még mindig biztosan álltam a lábaimon, a betanult terpeszben és tartásban. 

-Azonnal tedd le azt a rohadt pisztolyt!-morgott rám a férfi, én viszont nem tágítottam, sőt még közelebb is léptem hozzá, miközben én is hangoztattam neki, hogy csúsztassa felém a halált osztó fémet, ami még mindig tartásában pihent. Hallani lehetett nem csak az én, de a két nő hangos lélegzetvételeit is, bár nekik sokkal nehezebb volt az oxigéncsere, mert a szájukra szikszalagot ragasztott a gyilkos. 

-Gyerünk Declen, ennyi volt engedd el Őket!-emeltem meg hangomat éppen annyira, hogy magabiztosságom észrevehető legyen belőle. Nem akartam, hogy tisztában legyen azzal, hogy valójában tartottam tőle és az elmebajától aminek már három halálos áldozata és két, fizikailag könnyebben sérültje volt. 

Felnevetett, amint tettem felé még egy lépést, majd figyelmeztetés nélkül lőtt a radiátornál gubbasztók felé. Nem rezzentem össze a hangra, bármennyire is hirtelen ért, attól viszont tartottam, hogy eltalálta, vagy talán megölte valamelyikőjüket. Nyugodtabb voltam, amint láttam jól voltak, mindössze a félelem miatt potyogott a szemükből a könny, a lövedék pedig a padlóba fúródott. Nem tudtam, hogy véletlenül lőtt csak félre vagy direkt cselekedett így, bár ismerve az apja remek célzóképességét inkább a másodikban hittem. 

-Csináld azt amit mondok, vagy a következő valamelyikük csinos feje lesz.-nézett felém szemöldök felvonva, teljesen nyugodtan. Ahogyan üveges tekintettel belebámult a szemeimbe végigfutott rajtam a borzongás. Volt a pillantásában valami rideg és ijedelmet keltő, amelyre nem tudtam volna normális magyarázatot adni. Talán az volt, hogy megfontolás nélkül, hidegvérrel gyilkolta volna meg a negyedik áldozatát is? Vagy nem csak Madison családtagjaival végzett már? 

Mély levegőt vettem, majd barátnőmre néztem, aki gyorsan bólogatni kezdett, miszerint tegyem azt, amit a mostoha bátyja kért tőlem. Valószínűleg nem akarta Gemma-t nagyobb veszélybe sodorni, ahogyan engem sem, mert ismertem már annyira, hogy azt feltételezzem róla, hogy senkinek sem akarta volna a halálát, talán még az előtte állónak sem. 

Óvatosan csúsztattam Declen felé a pisztolyt ügyelve arra, hogy tudjak reagálni a férfi mozdulataira, ha a következő lépése az lett volna, hogy elveszi valamelyikünk életét. Miután megkaparintotta a fémet, a nappalit és a konyhát elválasztó alacsony falra tette, amely egyfajta pultként szolgált. Ekkor pillantottam csak meg a valódi veszedelmünket, amely veszélyesebb és biztosabb volt Declen fegyverénél. Csak akkor figyeltem fel a pittyegő hangra, ami betöltötte a teret. Rémülten néztem Madison-ra és a nővéremre, akik egy emberként bólintottak, miszerint az emberölő valóban egy bombát hozott a társasházba, ezzel nem csak a mi, de az itt élő családok életét is kockára téve.