sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Huszonhetedik fejezet: Döglött akták

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a huszonhetedik fejezetet, nagyon-nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Lehetséges, hogy ez a rész kicsit vontatottnak fog tűnni, ne haragudjatok érte, de szerintem a következő, azaz a huszonnyolcadik, mindenben kárpótol majd Titeket :) ❤

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a rengeteg megtekintést, a voteokat és a kommenteket! Lenyűgözőek vagytok! ❤

Legyen nagyon szép napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.~

Amy Harmon

Harry Styles~

Jó néhány percig csak csendben voltunk és nem szóltunk egy szót sem. Talán azért volt így, mert egyikünknek sem volt mondanivalója, azonban megeshetett az is, hogy csak nem mertük a belebeszélni a nagyvilágba a szavainkat. Én a némaságomat gondolkozással fojtottam el még mélyebbre magamban, hiszen egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből azt, amit Jensen mondott. Talán nem csak azért, mert úgy véltem túl nagy fordulat lett ez Madison életében, hanem mert rá kellett jönnöm, hogy az enyémben is. Elvégre, a lánynak, akivel megosztottam a hálómat mi több, az ágyamat, a főnököm volt az édesapja. Ez persze szerencsétlenebb lett volna, hogyha Mad és én egy párt alkottunk volna, de még így sem volt egyszerű helyzet, főleg nem azért, mert mióta bementünk a nappaliba, Brad le sem vette rólunk a szemét. Íriszeit közöttünk jártatta, mintha valami veszélyes bűnt követtünk volna el azért, mert egymás mellett ültünk. Természetesen próbáltam belenézni Madison kozmoszaiba, viszont nem tudtam ezt sehogy sem elérni, mert csak kezét kémlelte és ujjait piszkálta, mintha nem érdekelte volna a körülötte lévő káosz. Mert minden az volt. Káosz és felfordulás volt az egész helyzet amibe csöppentünk, és úgy éreztem, ha megmozdulunk akkor még inkább belesüllyedünk a mélységbe.

-Egyébként most, hogy már itt van mindenki, aki érintett az ügyben, szeretném elmondani, hogy pihentetni fogom Madison esetét addig, amíg Ő maga jobban nem lesz.-szólt az előttem ülő Jensen, aki a szemeit pár pillanatig a lányán tartotta, utána pedig rám vezette azokat. Ajkaim elváltak egymástól, míg szemöldökeim felfutottak, miközben néztem az idős férfit. Hogy gondolhatta ezt? Az előbb még azt beszéltük, hogy meg kell találnunk az elkövetőket, és Owent. Akkor most mégis miről hadovált nekünk?

Ökölbe szorítottam a kezeimet, miközben azon törtem a fejemet, hogy hogyan tudnám jobb belátásra bírni a főnökömet, aki láthatóan hajthatatlan volt. Természetesen megértettem az Ő oldalát is, hiszen azt akarta, hogy Madison jobban legyen, ez pedig a legfontosabb volt az összes dolog közül, mégsem akartam felhagyni a bűnözők felkutatásával.

-Hány embert akarsz még megöletni?-sziszegtem idegesen, mire Brad csak felhúzta a szemöldökét és mélyet sóhajtott.

-Egyet sem, Harry. Meg kell értened, hogy még nem találtunk elég bizonyítékot senki ellen sem, mert igaz, hogy mi már az első pillanatban letartóztattuk volna Saldanaékat, viszont a bíró nem biztos, hogy így határozott volna. Jelenleg a sötétben tapogatózunk, és szükségünk van még több nyomra, hogy rájuk tudjuk bizonyítani a történteket.-szólalt meg fennhangon, és az összes szava összekuszálta a gondolataimat. Igen, még annál is jobban, mint ahogyan volt.