sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Ötvenedik fejezet: Könnycseppverseny

❤ Gyönyörű napot, Lads! ❤

MEGLEPETÉS! Meg is hoztam nektek az ötvenedik fejezetet, amelyet most elég gyorsan sikerült megírnom. Gondoltam rá, hogy csak jövő szombaton fogok publikálni, de elvettettem az ötletet, ugyanis már nagyon várom a válaszaitokat a részre. :) Remélem elfogja nyerni a tetszéseteket, s ha így lesz, akkor valamilyen módon visszajeleztek nekem. Sokat jelentene! :)

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett hatalmas megtekintésszámot, a biztató kommenteket és a csodálatos voteokat! Imádlak Titeket! ❤

Legyen további szép napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Az erő valójában a fájdalommal jön létre. Azért keletkezik, mert az illető befejezi az önátverést, ledobja a mellkasáról a mázsás súlyokat, és elkezd szabadon lélegezni.~
Csernus Imre

Madison Clark~

Egy kissé még kába voltam, a fejem hasogatott és legszívesebben a nyakamig felhúztam volna a rajtam lévő fehér takarót, azonban tettemet nem engedték végrehajtani a sajgó tenyereim. Akármennyire is próbáltam rendesen irányítani őket, nem sikerült rendes mozgást produkálnom, így felhagytam a szenvedéssel, és inkább kinéztem a nemsokkal mellettem lévő ablakon. Az utcán emberek járkáltak fel s alá, láttam néhány kutyát sétáltató gazdát is, gyerekeket, akik az iskolából indultak hazafelé, s néhány üzletembert is, akik táskájukkal a vállukon siettek az úticéluk felé. 

Halk ajtónyitódásra kaptam fel a fejemet, majd amikor Brad dugta be a fejét halványan elmosolyodtam. Közelebb lépkedett az ágyamhoz, miközben kedves görbület ült ajkain. 

-Hogy érzed magad?-kérdezte tapintatosan, szavai közepette pedig egy széket húzott közelebb hozzám, ezután pedig helyet foglalt rajta.

-Gyengén, de jól, köszönöm.-néztem vonásait, s miközben felmértem mandula bevágású szemeit, karakteres állát és szemöldökét, széles orrát ezen felül kis füleit megmagyarázhatatlan érzés költözött belém. Biztonságot nyújtott a jelenléte, ugyanakkor külleme ismerősnek hatott valahonnét, azonban túlságosan fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy megpróbáljam megfejteni, hogy honnét. Többször is feltűnt már, hogy mennyire jellegzetes volt az idős nyomozó megjelenése, de egészen eddig nem is próbáltam meg végiggondolni, hogy mi is volt valójában az, ami ennyire feltűnő volt számomra. 

-Nagyon megijesztettél minket, tudod? Szerencsére Harry időben elkapott, mert lehet, hogy most nem csak erőtlen lennél, de a buksid is fájna.-vigyorodott el, ez pedig engem is mosolygásra késztetett. Akármennyire is idegen volt számomra még, szerettem vele és a családjával lenni, mert tisztában voltam azzal, hogy nem voltam nekik teher, és szívesen viselték a gondom. 

-Sajnálom.-húztam el a szám, közben pedig a fiatal nyomozó említésére a szívem erősen kezdett el dobogni a bordáim adta természetes börtönében. A csókunkra gondoltam, arra, hogy ahogyan puha ajkai érintették az enyémet s az, hogy mennyire közel húzott magához minden pillanatban. Alig vártam, hogy újra találkozhassak vele, és elmondhassam neki mennyire örültem annak, hogy velem volt. 

-William megpróbálja kideríteni, hogy mi lehetett a probléma, amiért rosszul lettél.-informált a mellettem ülő, én pedig aprót bólintottam, ezután pedig a tenyereimet kezdtem el vizslatni. Akárhányszor a tagjaimat néztem, eszembe jutott Maverick és Declen, illetve az, ahogyan bántak velem. Legszívesebben sírtam volna miatta, de már nem volt hozzá elég könnyem-Maverick nem fog többé gondot okozni, a börtönben fog meghalni.-bökte ki Brad, én pedig felkaptam rá a tekintetemet, ugyanis meglepett, hogy ennyire a gondolataimmal megegyező témát hozott fel.