sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Tizedik fejezet: Fotóalbum

♥ Hey Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a tizedik fejezetet, ami most ismét elég hosszúra sikerült, remélem elnyeri a tetszéseteket. Ha így lesz, kérlek jelezzetek vissza nekem valamilyen formában! Nagyon sokat jelentene! ♥

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a több mint ezerhatszáz megtekintést, a voteokat és a kommenteket. Lenyűgözőek vagytok! Köszönöm! ♥♥

Legyen nagyon szép napotok! ♥

Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♥

~Valójában búcsúzkodni nehéz. Néha lehetetlen. Nem tudod elfojtani a veszteség érzését soha. Ami keserédessé teszi a dolgokat. Azok az apróságok, amiket magunk mögött hagyunk. Kis emlékeztetők, egy életre szóló emlékek, fényképek, csecsebecsék. Amik ránk emlékeztetnek, ha mi már nem vagyunk többé.~ 

Harry Styles~

-Hazamegyünk?-kérdezte Madison miközben utánam loholt. Fogtam a karját, így esélye sem volt elesni, de majdnem megtörtént. Ijedten fordultam vissza a lány irányába, mire belekapaszkodott a másik karomba is. Sajnáltam szegényt, hiszen nem tehetett semmiről sem, amiért annyira ideges voltam, mégis rajta töltöttem le a dühöm egy részét. 

-Ne haragudj.-szóltam, majd megpróbáltam rámosolyogni, azonban abból valószínűleg egy vicsor lett, mert az előttem álló felvonta a szemöldökét-És igen, hazamegyünk.-mondtam és furcsa volt az Ő közelében kiejteni a szavakat leginkább, mert alig volt két napja, hogy velünk lakott. Már az is megdöbbentő volt, hogy otthonnak nevezte a lakásom. Akkor, abban a pillanatban pedig eszembe jutott valami. Mintha azt olvastam volna, hogy Madison családjának volt egy háza, itt Londonban. Vajon ott találnánk nyomokat? Vagy már át is vizsgálták a helyet? 

-Mérges vagy?-kérdezte óvatosan, miután elengedtem a kezét és tovább indultam a kocsihoz igaz, most lassabban mint azelőtt. Rá sem nézve válaszoltam neki. 

-Igen.-szóltam kurtán, majd előszedtem a zsebemből a kulcsokat, ezután pedig megnyomva egy gombot feloldottam a Roverben lévő zárat. Nem értettem magamat, hogy miért Mad-et bűntettem a beszédstílusommal, de nem tehettem ellene semmit sem, még akkor sem, ha nagyon akartam volna. Ilyen voltam, könnyen a fejembe szállt a düh, és  csak nagyon soká lebegett el onnét. 

-Miért?-kérdezte olyan halkan amennyire csak lehetett. Valószínűleg nem akart még jobban felidegesíteni, még akkor sem, ha sikerült neki az ostoba kérdéseivel. 

-Mert stresszes a munkám.-rántottam vállat. A mondatom helyett egy egyszerű szót akartam csak odavágni neki, de inkább nem kockáztattam. Nem akartam, hogy az a bizalom, amit eddig nekem ajándékozott kámforrá váljon egy ostoba dühkitörés miatt. 

Miután bepattantunk az autóba felbőgettem a motort és készültem volna hazafelé venni az irányt, de helyette csak a mellettem ülő lány felé fordultam. Vajon mennyire venné tolakodásnak, ha megkérdezném, hogy hol lakott mielőtt hozzánk került? Valószínűleg nagyon, ezért inkább rávezettem Őt. 

-Múltkor olvastam az aktádban, hogy nemrég költöztetek ide Londonba. Eltalálnál innét a házatokhoz?-kérdeztem a lehető legnyugodtabban, holott kicsit sem voltam az. Leginkább a történtek jártak a fejemben, és Jensen arckifejezése. Legszívesebben beolvastam volna neki egy nagyot csak, hogy ne felejtse el kivel van dolga. De mivel a főnököm volt, nem tehettem semmit sem.