sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Harmincnegyedik fejezet: Védelmező

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a harmincnegyedik fejezetet. Nagyon-nagyon remélem, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket s, ha így lesz, akkor valamilyen módon visszajeleztek majd nekem. Hihetetlenül sokat jelentene!

Elképesztően köszönöm nektek a több, mint 30 ezer (!!!) megtekintést, a rengeteg voteot és a biztató kommenteket. Csodálatosak vagytok, boldog vagyok, hogy ennyire tetszik nektek a történet. ❤

Legyen további szép napotok! ❤

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Ha valaki más védelmezésének szenteljük magunkat, az gyakran vezet paradoxonhoz, mert közben hajlamosak vagyunk magunkat veszélybe sodorni, amivel megbántjuk azokat, akiket oly nagyon igyekszünk megvédeni a fájdalomtól. (...) Idővel azonban kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy a szeretteink döntését nem tudjuk irányítani.~
Mindörökké c. film

Madison Clark~

Amikor magamhoz tértem mázsás súlyúnak éreztem minden porcikámat, így egy ideig nem is mozogtam. A szemhéjaimat is csak percek múlva nyitottam fel, ugyanis furcsa hangokat hallottam nemsokkal mellőlem. Csak azután tűnt fel, hogy egy kórteremben voltam, és a gépek zaja ütött fület, miután megláttam az ágyat, és a vénakanült a kezemben. Émelygés kapott el, hogy a tűre gondoltam, éppen ezért elfordítottam a fejemet a másik irányba. Ekkor vettem észre egy békésen szuszogó alakot a fal mellett álló kanapén. A karjait szorosan maga köré fonta, miközben a kartáblán tartotta a fejét, alatta pedig egy díszpárna pihent. Először fel sem fogtam, hogy kit látok, még akkor sem, ha a göndör hajzuhatagot és a szép, karakteres arcot egy pillanatra sem tudtam elfelejteni. Muszáj volt megdörzsölnöm a szemeimet, és pislognom párta, mert attól tartottam, hogy talán csak egy látomás volt, és kezdtem beleőrülni a férfi hiányába. De nem, még azután sem tűnt el onnét, hogy megcsíptem magam. Nem lehetett igaz. Tényleg Őt láttam vagy csak angyal képében vigyázta az álmomat? Esetleg, én is meghaltam volna?

-Mad?-nyitotta fel szemeit, miután szipogtam egyet. Észre sem vettem addig, hogy sírok, amíg ijedten fel nem pattant a helyéről, és közelebb nem sietett-Mi a baj? Fáj valamid? Rosszul érzed magad? Hívok egy orvost.-szólt, én pedig még időben kaptam el a kezét, nehogy elmenjen mellőlem. Valóban Ő volt az. Ott állt előttem teljes valójában. Ez csak akkor tudatosult bennem végleg, amikor meleg bőréhez ért a kezem, Ő pedig biztatóan megszorított az összekulcsolt kezeinkre.

-Életben vagy.-suttogtam, a hangomat pedig fel sem ismertem, annyira rekedt és torz volt. Könnyeim közepette mosolyogtam rá, mert úgy éreztem, hogyha nem teszem meg, akkor azt hiszi, hogy bánom azt, hogy nem halt meg-Egész végig azt hittem, hogy... hogy meghaltál miattam.-zokogtam fel, Harry pedig leült az ágyam szélére, nagy tenyerét pedig arcomra simította, hogy letöröljön néhány sós cseppet onnét.

-Itt vagyok, Vadvirág.-adott egy apró puszit ujjaim hegyére, és még lazábban fogta tagomat. Nem azért, mert nem akart közel tartani magához, hanem mert félt, hogy fájdalmat fog okozni. Örültem, hogy így tett, mert már csak attól is sajogtak a kézfejeim, hogy pihentettem őket. Az emlékképek rohamosan csapódtak be az elmémbe, és újra felemlegették bennem azt a fájdalmat, amit Declen és Maverick okozott két hét alatt minden nap.

-Annyira sajnálom. Nem szabadott volna elszöknöm, kérlek ne haragudj rám.-sütöttem le a szemeimet, Harry pedig bólintott egyet. Amikor ismét felnéztem rá, szemeiben nem láttam dühöt vagy egyéb negatív, ehhez köthető érzelmet, egyszerűen csak aggódott. Még mindig, pedig vele voltam, fogta a kezemet, és teljes mértékig jobban éreztem magamat, akkor is, ha valószínűleg pocsékul festhettem.