sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Tizenötödik fejezet: Félelem

♥ Szép estét, Lads! ♥

A késés után, meg is hoztam a tizenötödik fejezetet! Nagyon-nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és ha így lesz akkor visszajeleztek nekem valamilyen formában! Elképesztően örülnék neki! ♥♥

Nagyon szépen köszönöm a több mint 6900 megtekintést, a voteokat és a kommenteket! Csodálatosak vagytok! Köszönöm! ♥♥

Legyen nagyon szép estétek! 

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♥

  ~Az éjszakában van valami soha meg nem ismerhető titokzatosság. A sötétség segít elfedni a bűnt, mintha szándékosan támogatná a rosszat. A fény az éltető erőt jelenti, a sötét az életerő hiányát. Félünk a sötétségtől, és valóban mintha az életünket szívná el, akárcsak a téli napokban, amikor a Nap sugarai korán hátat fordítanak nekünk, magunkra hagyva minket a gondolatainkkal, félelmeinkkel, emberi nyomorúságunk és bűneink mocskában. Miközben a sötétség nem létezik, az csak a fény hiánya. De ha a fényben ott az élet, akkor a sötétségben ott van a halál. ~

Harry Styles~

A térdeim kocsonyához hasonló remegést mutattak, miközben besétáltunk a kapitányságra. Madison nyugodtnak tűnt, így megmutatva nekem, hogy nem sejtett semmit sem. Egyedül az én lelkiismeretem volt az, amely nem volt képes békében maradni, mert rendszeresen eszembe juttatta, hogy hazudtam a mellettem sétáló lánynak. De nem csak emiatt éreztem magam rosszul, sokkal inkább azért, mert tartottam attól, hogyha elmondom Madi-nek azt, hogy mindvégig tudtam, hogy miért is kellett a kapitányságra jönnünk, akkor nemcsak, hogy mérges lesz, hanem az a bizalom, amit eddig nekem ajándékozott, egycsapásra szétfoszlik.

-Öhm... Mad?-szólaltam meg, miközben a liftben voltunk. Csodálkoztam, hogy akkor működőképesnek nyilvánították a felvonót. Felém nézett, égszínkék szemeiben pedig semmiféle érzelem nem honolt. Olyan volt, mintha csak egy bábuval néztem volna farkasszemet. Ez a jelenség nem az első alkalom volt, így már tudtam következtetni, hogy mégis mire gondolhatott. Ilyenkor általában nem volt két lábbal a földön, és egy régi emlékbe kapaszkodott ami hirtelen érte Őt utol.

-Igen?-kérdezett rá, miután nem folytattam mondandómat. Láttam, hogy gyorsan megingatta a fejét, igaz ez a mozdulat igen csekély volt. 

-Azért kellett idejönnünk...-kezdtem bele, közben pedig megnyomtam a legfelső emelet gombját, ezután pedig elindult a lift-Mert Jensen eltudta intézni mára az időpontot a pszichiáternél.-mondtam hadarva, bízva abban, hogy az érthető szavaim ellenére sem tudta megjegyezni mondandóm. Szavaim hallatán csak lehajtotta fejét, majd miután megállt a felvonó, és kitárult az ajtaja azonnal elhagyta az apró helyiséget-Nem is mondasz semmit?-szóltam utána. A folyosó végén megállt, majd felnézett az ajtón lévő kis táblára, amire Dr. Shulmann neve és foglalkozása volt kiírva. 

-Talán jobb, ha nem szólok rá semmit.-szólt kimérten, és összefonta karjait maga előtt. 

-Azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy félj.-léptem hozzá közelebb, pontosan annyira, hogy válla majdnem hozzáért a mellkasomhoz. Nem nézett fel rám, csak az ajtót bámulta, amelyről már kissé lekopott a fehér festék. 

-Nem félek, hanem inkább csalódott vagyok, amiért nem árultad el.-préselte össze az ajkait, és még csak egy pillanatra sem nézett rám.