sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Hatvanharmadik fejezet: Libikóka

♡ Gyönyörű napot kívánok nektek, Lads! ♡

Itt is volnék a hatvanharmadik fejezettel, amely eléggé eseménydúsra sikerült, ami a végét illeti. Remélem elfogja nyerni a tetszéseteket, s amennyiben így lesz visszajeleztek nekem valamilyen formában. 

Nagyon szépen köszönöm nektek az eddigi megtekintéseket (több, mint 77 ezer) a rengeteg voteot és csodálatos emellett pedig biztató kommenteket. Fantasztikusak vagytok! ♡

Legyen további szép napotok! 

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡

 

 ~Az ember akaratlanul is tehet rosszat s boldogtalanná másokat - a tévedés is sokszor szenvedést okoz. Meggondolatlanság mások érzéseinek semmibevevése vagy az akaraterő hiánya: mennyi baj származhat ezekből!~
Jane Austen

Harry Styles~

Egy mély sóhaj után nyitottam ki a Range ajtaját, miközben megpróbáltam magamra kevésbé ideges arckifejezést ölteni, bár nehezemre esett. Madison mellé lépkedtem, nemsokkal ezután pedig előreengedtem a már ismerős épület bejáratánál. Laila mosolyogva üdvözölt minket, és ahogyan beszélni kezdett tovább vezetett minket ahhoz a részleghez, ahol Owen is tartózkodott. 

-Az igazat megvallva már vártalak titeket, és szerintem Owen is.-fordult hátra miközben társalgott velünk. Merev testtartásom azonnal ellazult, ahogyan megéreztem egy apró, kissé hideg kutakodó kezet az enyémnél. Vadvirágom felé fordítottam a fejemet, ezt követően rámosolyogtam, majd rászorítottam összekulcsolt kezünkre, hogy megnyugtassam Őt. Tervem sikeresnek bizonyult, hiszen lélegzetvételei nem voltak annyira szaporák, mint a mozdulat előtt. 

-Javult valamennyit az állapota?-kérdezte csendesen a sétáló lány, azonban a szemüveges nő csak akkor válaszolt nekünk, miután megállt a szoba előtt. Amikor benéztem az üvegen keresztül láttam, hogy a férfi  a fejét ugyancsak lehorgasztotta, bár bőrének egészségesebb színe volt, haja pedig nem volt annyira kusza, mint az ezt megelőző alkalommal. Laila karba tette a kezeit, és elhúzta a száját. 

-Nem fogjátok elhinni, de igen. Sokat segített neki, hogy beszéltél hozzá, mert nem telt bele hosszú időbe és megengedte, hogy megfésüljem nem mellesleg már kisebb mozdulatokkal reagál rám, a nemtetszését fejrázással közli velem, ha valamiben egyetért bólint. Ez hatalmas előrelépés, ugyanis nemrég még semmire sem volt hajlandó válaszolni.-magyarázta. Megfigyeléseim jónak bizonyultak, de ezt még a szőkeség is megerősítette. Ránéztem a kezemen lévő órára, és nyugodtan konstatáltam magamban, hogy volt még elég időnk. 

26 perc volt még addig, míg ki nem kellett lépnünk a kórház falai mögül.

-Megint beszélhetek hozzá?-kérdezte csendesen Madison, a mellette álló ápolónő pedig széles mosollyal bólintott egy nagyot, miszerint természetesnek vette, hogy ez fog következni. Barátnőm közelebb lépett a telefonhoz, de kezemet nem engedte el, sokkal inkább erősebben tartotta, valószínűleg amiatt, mert attól tartott, hogyha megteszi elveszíti velem a kontaktust, bár szorosan álltam mellette, ezért elő sem fordult volna efféle dolog. 

Madison felnézett rám, miután felvette a telefonkagylót, nemsokkal később viszont bátyjára szegezte gyönyörű tekintetét. Figyeltem, ahogyan először felmérte vékony alakját, majd pillantása elidőzött a bekötött kezén, amely az ujjának a hiányától volt olyan. Nem voltam benne biztos, hogy említettem-e neki azt, mit találtunk a helyszínen, de úgy tűnt, pontosan tisztában volt vele. Attól féltem, talán még látta is azt, ahogyan történt.