sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Tizennegyedik fejezet: Pokolba zuhant angyal

♥ Szép napot, Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a tizennegyedik fejezetet, remélem elnyeri a tetszéseteket, és visszajeleztek nekem valahogy. 

Nagyon-nagyon szépen megszeretném köszönni a kommenteket a voteokat és a megtekintéseket, amikkel bombáztatok, elképesztően jól estek! ♥♥ Bízom benne, hogy ez a fejezet is éppen annyira jól sikerült, mint az előzőek, és hasonlóan tetszeni fog nektek. :)♥

Jó olvasást! Millió puszi és ölelés: Ladybady ♥

  ~Egyszerre állunk a menny és a pokol küszöbén, és idegesen járkálunk fel-le az egyik kapuja és a másik előszobája között. A történelem még nem döntötte el, melyikbe jutunk végül, és a véletlenek sorozata bármelyik irányba lódíthat bennünket. ~

Harry Styles~

A Nap fénylő sugaraira ébredtem meg. Pontosan ugyanabban a testhelyzetben voltunk Madisonnal, amilyenben elaludtunk, ez pedig még inkább zavarba hozott, mint az este. A lány hosszú, barna haja szétterült a fehér huzaton, apró keze pedig az enyémet ölelte, mintha csak a takaró vagy egy plüssmaci lett volna. Furcsa volt, de egyáltalán nem éreztem kellemetlennek azt a helyzetet, sőt még azt a remegős kényszert sem, amely arra ösztönzött volna, hogy húzódjak el tőle. De ami a leginkább megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, amikor felkeltem. Ez pedig, hatalmas dolognak számított, főleg úgy, hogy ez nagyon régen nem esett már meg velem. 

Annyira óvatosan húztam ki karom Madison tartásából, amennyire csak képes voltam, viszont még így is mocorogni kezdett, ámbár nem ébredt fel, aminek örültem, hiszen még korán lehetett, bár az időt pontosan nem tudtam. Halkan ültem fel, megpróbálkozva azzal, hogy minél csendesebb legyek. Halkan a fürdőbe sétáltam, majd megnyitottam a csapot, és megmostam az arcomat. Ahogy a tükörbe néztem, meglepődve figyeltem magam. Arcom kisimult, a szemeim alatt pedig nem éktelenkedtek azok a karikák, amelyek mindennap helyet foglalnak ott. Kipihentnek tűntem, pontosan annyira, mintha éveket sétáltam volna vissza az időben. Nem tudtam elképzelni, hogy ennek milyen oka lehetett, de nem is fordítottam rá nagyobb figyelmet, egyszerűen csak visszamentem a szobába, hogy a másik ajtón távozhassak onnét. Azonban, mikor beléptem a hálóba láttam, hogy a lány átfordult a másik oldalára, így pontosan velem szemben helyezkedett el. Átkarolta a takarót, fejét pedig belefúrta, így arca csak félig látszódott. Muszáj volt elmosolyodnom erre a látványra, mert nem gyakran láttam Őt ilyen nyugodtnak. 

Mielőtt felébresztettem volna Madisont, kiléptem a folyosóra, majd lesétáltam a földszintre, hogy készítsek magamnak egy bögre kávét. Akármennyire is tiltakozott ellene a nővérem, vagy a társadalom, imádtam a fekete löttyöt, éppen ezért naponta több pohárral is magamba szoktam erőltetni ahhoz, hogy ne érezzem magam úgy, mint akin átgázolt egy teherautó. Viszont akkor reggel nem voltam fáradt, mégis a megszokás miatt lefőztem egy adaggal, és mikor megéreztem azt a jellegzetes illatot, sokkal jobban éreztem magam.

A kedvenc poharamat vettem le, amely valójában sosem tartozott a kedvenceim közé, de mivel Gemma ajándékozta nekem az első karácsonyunkra a közös házban, ezért muszáj volt ezt a titulust adnom neki, mert nem akartam elmondani a nővéremnek, hogy egyáltalán nem volt vicces a felirat, ami rajta volt. Most komolyan, ki írja íratja rá a bögrére azt, hogy: Nincs megoldatlan ügy, csak túl kevés kávé? 

Mondjuk, nem szólhattam egy szót sem, mert Gemma általában a félresikerült ajándékokról volt híres. Nem mintha, az enyémek mindig kifogástalanok lettek volna, de én szerettem olyan dolgokat adni a szeretteimnek, amire feltétlen szükségük van, vagy hasznosak. És teljesen mindegy volt, hogy egy bögrével több vagy kevesebb sorakozik a szekrényben.