sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Negyvenkettedik fejezet: Rémisztő valóság

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a negyvenkettedik fejezetet, amely minden reményem szerint elfogja nyerni a tetszéseteket. Örülnék egypár visszajelzésnek, hiszen az előző résznél is nagyon jól estek a voteok, és a biztató kommentek. 

Köszönöm szépen nektek a több, mint 46 (!!!) ezer megtekintést, s a rengeteg biztatást! Csodálatosak vagytok! ❤❤

Legyen nagyon szép napotok! 

Jó olvasást! Millió puszi és ölelés: Ladybady ❤

~Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.~
Paulo Coelho

Madison Clark~

A nap fénylő sugaraira ébredtem fel, amelyek a sötétítő hiányában minden akadály nélkül betudtak jutni a hálószobába. Amint felnyitottam szemeimet, éles fájdalom nyílalt a fejembe, íriszeim pedig égni kezdtek, s éreztem, hogy fel voltak dagadva a sok sírástól. A földön voltam, összekuporodva az ágy előtt, ami előtt az éjszaka folyamán annyi könnyet ejtettem. Talán pontosan ezek miatt a sós cseppek miatt tudtam elaludni, bár megeshetett, hogy egyszerűen csak a fáradtság kerített maga alá. Nem is nagyon emlékeztem miért voltam odalent, egészen addig, míg fel nem ültem, mert akkor minden egyes dolog visszakúszott a fejembe és ismét remegésre késztették a testemet. Arcom elé kaptam a kezeimet, hogy palástoljam a négy fal elől a zavaromat. Szánalmas volt nemcsak minden tettem a tegnap éjszaka folyamán, de az összes szavam és minden elhullatott könnyem is. A nyomozó valószínűleg nevetett rajtam, és örült annak, hogy végre megszabadulhat tőlem. 

Jó néhány percig ültem a földön, s bámultam magam elé azon morfondírozva, hogy mennyire elment az eszem. Miért képzeltem azt, hogy kellenék a férfinek? Ő ezerszer jobbat érdemelt nálam nem csak, mert Ő maga valójában tökéletes volt hanem, mert kijárt már neki is valami a jóból, azok után, amit miattam megtett és túlélt. Lehet, hogy igaza volt, és csak azért csókolt meg azon az éjszakán, mert csak ketten voltunk, tegnap pedig azért hagyta, hogy egy darabig függjek rajta, mert megszánt. Én ostoba pedig azt képzeltem, hogy jelentettem neki valamit. 

Miután feltápászkodtam a földről, és ránéztem a még szépen bevetett ágyra, rá kellett jönnöm, hogy jobban hiányzott, mint képzeltem. Pedig, alig néhány órája volt, hogy elküldött a házból és kitoloncolt az életéből. Én háborodott visszaemlékeztem arra az estére, amikor szorosan magához ölelt éppen annyira, hogy éreztem szívének gyors ütemét és bőrének forróságát. S akkor, amikor felébredtem a talán nem is olyan hosszúra nyúlt alvásomból, nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, és kedves szavakat súgott a fülembe mély, karcos hangján, amitől még nagyobb biztonságban éreztem magam. Azt hiszem, talán mindent megtettem volna azért, hogy visszapörgethessem az idő kerekét, és kiélvezhessem azt az éjjelt. Akkor azt hittem, hogy számtalan hasonlóban lesz részünk, annak ellenére is, hogy Declen odakint kóborolt valahol. Tévedtem, talán túl sok dologban is, ami körülöttem zajlott. 

Halk ajtónyitással léptem ki a szobából, bízva abban, hogy a nyomozót a kanapén fogom találni, azonban csak a hűlt helye, és Gemma aggódó, kissé talán dühös barna szemei voltak azok, amik odakint fogadtak. A nő a fotelban ült, felhúzott lábakkal, és egészen addig maga elé bámult, míg meg nem hallotta a lépteimet. Titkon reméltem, hogy Harryt fogom megtalálni, és talán megbeszélhetem vele a történteket, de nem akartam telhetetlennek tűnni, ugyanis így is minden az én hibámból romlott el újra.