sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Harmincegyedik fejezet: Jó kezekben

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a harmincegyedik fejezetet! Nagyon-nagyon remélem, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket s, ha így lesz, akkor valamilyen formában visszajeleztek majd nekem. Nagyon megköszönném! :) ❤

Hihetetlenül hálás vagyok a több, mint 26 ezer megtekintésért, a rengeteg voteért és kommentért! Csodálatosak vagytok, mindig sikerült boldoggá tennetek! ❤❤

Legyen nagyon szép napotok!

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni.~

John Ajvide Lindqvist

Harry Styles~

Talán még sosem éreztem olyan kibírhatatlan fájdalmat, mint akkor, amikor magamhoz tértem. A szemeimet nem nyitottam ki, mert képtelen voltam rá, csak feküdtem egy puha ágyon. A levegőt fertőtlenítő szag lengte be, így gondolkodnom sem kellett, hogy hol voltam. Jó kezekben, ez pedig egy kicsit megnyugtatott, még akkor is, hogyha a mellkasomat ért fájdalom kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Úgy éreztem, mintha az alapból kínzóan égető sebhelyre még egy súly is nehezedett volna, amely csaknem belepréselt az ágyba, és képtelen voltam szabadulni tőle. 

Csak nagy erőlködés árán voltam képes felnyitni a szemeimet, ámbár a körülnézéssel még akadtak problémáim. Percekig néztem magam elé, és megpróbáltam feldolgozni a történteket. A gyanúm beigazolódott, valóban egy kórteremben voltam, egyedül. Egy lélegeztető volt rám erősítve, így próbálták meg könnyebbé tenni az oxigéncserét, viszont nekem még így is borzalmasan hasogatott akkor, mikor mellkasom emelkedett s süllyedt. Érzékeltem, hogy szám kiszáradt, míg néhány hajszálam az arcomba hullott, viszont nem tudtam megemelni a kezemet, hogy eltűrjem onnét a bosszantó tincseket. Fáradtnak éreztem magam, legyőzöttnek és tehetetlennek. Utáltam ezeknek a keverékét, hiszen ez azt jelentette, hogy márpedig valami rossz történt velem. 

Az időérzékem teljesen elveszett, fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el aközt, hogy felébredtem egészen addig, míg belépett a helyiségbe egy orvos. Ahogy a fehér köpenyes meglátott halvány mosoly kúszott az arcára, majd közelebb lépve hozzám, kivette az ágyam sarkán lévő tartóból a kartonomat. Csak szemeimmel tudtam követni mozdulatait, mert még arra sem voltam képes, hogy elfordítsam a fejemet. 

-Jó napot kívánok, Dr. Benward vagyok, a kollégáim és én műtöttük meg, miután behozták.-szólt kedvesen, én pedig csak nagy szemekkel néztem rá. Szóval meg kellett műteni. Mennyi idő telhetett el a lövés óta? Madison jól van? -Úgy érzi képes önállóan lélegezni?-nézett rám én pedig sietősen bólintottam, mert le akartam végre venni magamról gépet, még akkor is, ha egyébként nem éreztem jól magam. Miután a mellettem álló idős férfihez eljutott tettem, azonnal levette az arcom elől a gépet, én pedig rögtön levegőhöz kaptam amit meg is bántam, mert köhögni kezdtem attól, hogy a tüdőm kitágult, és egy szúró, égető érzés is társult a folyamathoz. 

A hörgő, szinte már rémisztő hangtól, amit kiadtam megrémültem és, ha lehetett, még jobban köhögni kezdtem. Dr. Benward közelebb lépett hozzám, felültetett, majd óvatos mozdulatokkal megütögette a hátamat, majd amint kezdtem megnyugodni, egy pohár vizet adott a kezembe. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem fogom tudni megtartani az üveget, de az orvos ezzel is tisztában lehetett, ugyanis Ő sem engedte el teljesen azt. Amint néhány kortyot leerőltettem a torkomon, kicsit jobban éreztem magam, a férfi pedig rám mosolygott.