sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Huszonharmadik fejezet: Arcára fagyott fájdalom

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a huszonharmadik fejezetet, amely sokkal tartalmasabb és hosszabb lett, mint az előző. Bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket! ❤❤

Mindenesetre szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a fejezetben szerepel néhány brutális emberölési módszer és vér. Ennek tudatában olvasd a részt! Köszönöm! 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi megtekintéseket, voteokat és kommenteket (bár ezekből tudnék többet is olvasni :( )Csodálatosak vagytok! ❤❤

Legyen szép napotok! ❤

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...~

Harry Styles~

Miközben figyeltem az asztal túl felén ülő, barna hajú lányt, csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan lehetett ennyire erős. Hiszen, még nem hullatott könnyeket, nem borult ki és látszatra nem is volt annyira ideges. Ha nem együtt léptünk volna be a helyiségbe, illetve nem élnénk együtt már jó ideje, akkor váltig állíthattam volna, hogy meg sem érintette a családja halála. De ez nem így volt, ezt pedig én tudtam a legjobban. Megeshetett, hogy nem szabadott volna ott lennem vele, mert volt egy kis befolyásom Madison mindennapjaiba, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne támogassam Őt, már csak a jelenlétemmel is. Nem kellett mondania, pontosan tudtam, hogy így volt. 

-Az első két napon nem történt semmi.-folytatta szavait, azonban hangja kezdett átmenni valami egészen másba. Mintha nem maradt volna két lábbal a földön. Lehetséges, hogy testileg itt volt velünk, azonban lelkileg talán már visszarepülhetett a házhoz, ahol fogva tartották Őket.-Olyan volt, mintha tényleg csak kikapcsolódni mentünk volna. Már kezdtem megnyugodni, és ostobának hívni magam, mert ennyire az utazás ellen voltam. De nem kellett sokat várnom, mert legnagyobb szerencsétlenségünkre igazam lett, Maverick és Declen pedig kimutatták a foguk fehérét.-mondta, közben pedig összeráncolta szemöldökeit, gyakran pedig ide-oda nézett, ahogyan gondolkozott-Talán az italainkba tehettek valamit, mert amikor felébredtünk, akkor már a ház pincéjében voltunk, lekötözve. A szánkon egy-egy szikszalag volt, a fejünk felett pedig egyetlen egy lámpa égett. Jó néhány óráig nem láttuk Őket, azt hittük, hogy nem is az Ő kezük van a dologban, de aztán megjelentek.-csuklott el a hangja, én pedig legszívesebben átnyúltam volna az asztalon, hogy megvigasztaljam Őt. 

De nem tehetettem, mert a főnököm árgus szemekkel nézett minket, emellett pedig a pszichológus és a szakértő is látott bennünket, a mögöttem lévő üvegen keresztül. Nem fért a fejembe, hogy csak a pénz volt a motiváló erő a két férfinél. Elvégre azért, hogy mindezt elkövessék jó néhány nap vagy akár hét tervezés kellett, a bűntudattal pedig még csak nem is számolhattak. Sosem értettem a bűnözők azon rétegeit, amelyek látszólag teljesen ok nélkül csináltak meg törvényellenes cselekményeket. Vagy a pénz ekkora úr lett volna, hogy kivégezzenek egy kisgyereket és egy édesanyát? 

-Jó néhány hónapig csak ütlegeltek minket, esetleg szavakkal bántottak, de megesett, hogy napokon keresztül éheztettek esetleg magunkra hagytak minket. Pár hónapon belül elvesztettük a reményt, miszerint már lemondtak rólunk, és nem tudnak megtalálni minket. Aztán... mintha elvágtak volna egy fonalat, vagy pedig elhúzták volna a szemeik előtt a függönyt. Az utolsó hónapban kezdtek el komolyabban bántani minket. Először...-elcsuklott a hangja és nagyot nyelt- Anyát és Gracet erőszakolták meg, de nem volt rá magyarázatuk. Eltudják képzelni milyen lehetett az egy kislánynak?-nézett fel a többiekre könnyes szemekkel. Összeszorult a torkom, nem csak Madisont látva, de visszaemlékezve azokra a szavakra is, amiket Dr. Silverman mondott-Borzalmas, de látni azt, ahogyan szenvedett, vagy hallani azt, ahogyan könyörgött, és anyát vagy minket szólongatott... talán még borzasztóbb. Hogyan tudtuk volna megmagyarázni neki, hogy nem bírunk segíteni rajta?-szólalt fel ismét, inkább magától, mintsem tőlünk kérdezve.