sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Tizenhatodik fejezet: Lidércnyomás

♥ Szép estét, Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a tizen hatodik fejezetet. Bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és ha így lesz, akkor valamilyen formában visszajeleztek nekem. Nagyon sokat jelentene! ♥♥

Boldog, sikerekben és egészségben gazdag újévet szeretnék kívánni nektek! Bízom benne, hogy minden célotok és álmotok sikerül, mert megérdemlitek! ♥♥

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♥

  ~Azt hiszed, ha a szívedbe zárod a titkodat, attól kevésbé lesz igaz? Ha sohasem beszélsz róla, sohasem avatsz be senkit, talán megmarad álomnak, még egy álomnál is kevesebbnek, egy félig elfeledett rémálomnak? ~

Harry Styles~

Sosem féltem. Mármint, konkrét dolgoktól sohasem. Megesett, hogy kisebb koromban anya azzal ijesztgetett, ha nem alszok el időben, akkor jön a Mumus és elvisz oda, ahol sosem találnak meg, de ez is csak akkor rémisztett meg, ha éppen olyan lelkiállapotban voltam. Valójában csak közelgő, fontos dátumoktól tartottam vagy vizsgáktól, de azoktól sem annyira, hogy belebetegedjek a félelembe. És ha pontosan egy ilyen jelentős alkalom előtt álltam, akkor anya mindig megnyugtatott és azt mondta, hogy: "Akkor kelünk át a hídon, ha odaértünk!" Be kellett látnom, teljesen igaza volt. Felesleges volt előre stresszelnem, és elég volt arra gondolnom, hogy akkor, és azután mi lesz. 

Szóval nem voltam sosem anyámasszony katonája, történt akármi. De akkor, mikor láttam Madison szemében a pánikot, miközben a komódot bámulta, megijedtem. Rendesen rám tört a frász, ha arra gondoltam, mit láthatott. De nem csak ezért, hanem sokkal inkább rettegéssel töltött el az, hogy valami komolyabb baja lehet, még akkor is, ha logikusan is meglehetett magyarázni a történést. 

-Azt állítod, hogy láttad Őket a szekrény előtt állni?-kérdeztem rá, hogy biztos legyek benne, mert nem lett volna szép, ha félreértem a szavait. 

Remegve bólintott, fejét pedig vállamnak döntötte, miközben szemei ide-oda jártak a takarót bámulva. Talán az előbbi eseményeken agyalt. Kezeimmel döbbenten öleltem át a barna hajú lányt, aki erősen kapaszkodott belém. Hangosan vette a levegőt, szinte már zihált, mint aki nemrég futott egy hosszabb távot; pont olyan volt, mintha önkívületi állapotába került volna. 

-Semmi baj, Madison. Valószínűleg csak álmodtad.-simítottam meg arcát, miközben beszéltem hozzá. 

-Az nem lehet.-válaszolta olyan egyszerűséggel, mintha más elő sem fordulhatott volna azon kívül, hogy a halott családtagjai valóban ott álltak vele szemben. 

-De igen, lehetséges. Meglehet, hogy félálomban voltál, mikor kinyitottad a szemedet, ezért láttál olyan dolgokat, amiket a valóéletben nem észlelnél. Ilyen a lidércnyomás is.-magyaráztam, bízva abban, hogy a karjaimban pityergő lány kicsit megnyugszik. Viszont Ő felnézett rám, és még inkább rázni kezdte a fejét. 

-Nem aludtam, Harry.-szólt csendesen. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől, mert nem számítottam arra, hogy ez előfordul. 

-Biztosan? Mert megeshet, hogy úgy aludtál el, hogy észre sem vetted, és akkor...

-Teljesen biztos, hogy nem aludtam. Egy ideig néztem az ajtót, és vártam, hogy gyere...-suttogta, majd lenézett kezeire-Aztán nem jöttél, én pedig azt gondoltam, hogy megharagudtál rám a délelőtti miatt, és már nem is szeretnél velem aludni, ezért lekapcsoltam a lámpát, mert akkor hirtelen elég bátornak éreztem magam, hogy anélkül aludjak. De... mikor visszafordultam, hogy betakarózzak... Ők... ott álltak és...-motyogta, majd utolsó szavait csak könnyek közepette volt képes eldadogni.