sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Ötvenkilencedik fejezet: Pánikhangulat

♡  Gyönyörű napot kívánok nektek, Lads! ♡  

Bízom benne, hogy jól telik a mátok, emellett pedig, hogy a hír, miszerint meghoztam az ötvenkilencedik (Jézusom, már ennyinél tartunk?! ) fejezetet, kicsit még jobbá fogja tenni :) 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a 70 (!!!) ezer megtekintést! Uram Atyám, nem gondoltam volna, hogy valaha ide fogunk jutni, de tessék, ezt is megértük *-* Elképesztően hálás vagyok nektek ezért a csodálatos számért, ahogyan a rengeteg biztató kommentért és voteért is! Fantasztikusak vagytok! ♡♡

Legyen további szép napotok! Bízom benne, hogy jól vagytok, és nem vesztettétek el a hiteteket! Kitartást és minden jót kívánok nektek! ♡

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡

~A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza.~

Eckhart Tolle

 

 

Madison Clark~

A fejemben egymást érték a gondolatok, miközben kínos csendben ültünk a vacsoraasztalnál. Hajam még kissé vizes volt, nemrég léptem ki a zuhany alól. Szemeimmel megpróbáltam felmérni, hogy ki miatt volt annyira csendes a légkör, s bármennyire is nem akartam beismerni, Brad volt az, aki csak a tányérját szuggerálta. Összepréseltem az ajkaimat, ezután pedig egy apró sóhajt engedtem, majd a két testvérre néztem az asztal másik oldalán. 

-Hogy telt a napotok? Említettétek reggel, hogy az iskolában projekthét van.-néztem rájuk kíváncsian, ezzel megtörve a némaságot. Rowan szemei felcsillantak, Waylon pedig azonnal beszélni kezdett. 

-Képzeld, már lassan egy hete nem kaptunk házi feladatot!-újságolta a fiú, én pedig rámosolyogtam, jelezve felé, hogy ez mennyire jó dolog volt. A két testvér szinte azonnal elkezdett csacsogni arról, hogy a tanáraik ebben az időszakban mennyivel engedékenyebbek és kedvesebbek voltak. Valószínűleg Őket sem terhelte le annyira a tananyag leadása, így egy kicsit lazíthattak, pontosan ahogyan a tanulók is. Míg én is jártam iskolába, imádtam az efféle máshogy megrendezett órákat. 

Hallgattam Rowan-t, ahogyan arról beszélt, a minap éppen egy kifestőt kaptak matematika órán, ami tele volt számolásokkal, az alakzat színét pedig a végeredmény határozta meg. Elszólta magát arról, hogy először ostobaságnak tartotta, elvégre Ő már egy érett tizenegy éves fiú volt, mégis teljesen lefoglalta a fiatalabb korosztálynak szánt játék. Boldoggá tett a gondolat, miszerint jó helyük volt és minden elcsépelt mondat ellenére is szerettek bejárni tanulni. 

-Lenne kedved majd megnézni velünk azt az új autós filmet?-csillantak fel Waylon szemei, mikor feltette kérdését, én pedig sajnálatos módon nem tudtam azonnal válaszolni, mert megszólalt a csengő. Brad mélyet sóhajtott, majd felállt az asztaltól, miután megtörölte a száját. Kíváncsian néztem a körülöttem lévőkre, de mindannyian annyira tanácstalanul fordultak felém, mint amennyire én éreztem magam akkor. Nem tudtam, hogy vártunk valakit.