sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Negyvennegyedik fejezet: Zavaró tényező

❤ Szép reggelt, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a negyvennegyedik fejezetet, amelyet most egy kicsit hosszabbra sikerült megírnom, mint terveztem. Meglehet, hogy ez laposabb és unalmasabb lett, mint az eddigiek, de kérlek ne haragudjatok érte, igyekszem. 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a több, mint 48 (!!!) ezer megtekintést, a tengernyi biztató kommentet és voteot. Elképesztően csodálatosak vagytok! ❤❤

Legyen szép napotok! ❤

Jó olvasást! Millió puszi és ölelés: Ladybady ❤

~Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek.~

Claudia Gray

Madison Clark~

Térdeim erősen remegtek, miközben a fürdőszobámból sétáltam ki, kissé még vizes hajjal s testtel. Arcom nyúzott volt, ezen felül pedig testemen lévő horzsolások és zúzódások még mindig erősen látszódtak, annak ellenére is, hogy már nem szabadott volna nekik. Mindössze két nap telt el azóta, hogy Bradnél, az idős nyomozónál töltöttem a perceimet, de ez a pár nap is felért egy középkori kínzással. Nem azért, mert nem kedveltem a családját, vagy Ők nem kedveltek engem, esetleg rosszul bántak volna velem hanem, mert azóta sem hallottam egy szót sem, Harryről. Mintha csak elnyelte volna a föld. 

Ezt a gondot leszámítva szerettem a Jensen családdal élni, hiszen Josie, Brad felesége egy tüneményes, kedves nő volt, ezen felül pedig a gyerekeik Rowan és Waylon a csibész, mégis átkozottul okos tizenegy és tizenhárom évesek táborát erősítették. Tökéletes családnak tűntek, boldognak, annak ellenére is, hogy én, mint külső zavaró tényező becsöppentem ebbe a leplezetlenül filmszerű családi idillbe. Rowan minden másodpercben kérdezgeti a bátyját, hogy figyeljen rá, és foglalkozzon vele, Waylon pedig hatalmas lelkesedéssel magyaráz neki, bármiről is legyen szó. Azt gondolná az ember, hogy a kisebb korkülönbség hatalmas vitákat szül kettejük között, de ez még egyszer sem fordult elő, mióta velük éltem. Szuper testvérek, Josie és Brad pedig rendkívül jó szülők, annak ellenére is, hogy már mindketten az ötvenes éveik elejét tiporják. 

Mikor megérkeztem hozzájuk, Josie elsírta magát, a két testvér pedig nagy ölelésbe vont, ami hirtelen és váratlanul ért. Nem löktem el magamtól Őket, bármennyire is kényelmetlen volt a helyzet. Úgy gondoltam, Ők sokkal többet tudtak rólam, mint én róluk, de nem szerettem volna erről kérdezgetni a családot. Mertem remélni, hogy a szeretteim haláláról nem voltak olyan részletesen tájékoztatva, mint ahogy én azt elmeséltem a kihallgatásomkor, arról nem is beszélve, hogy az egyik nyomozó miattam lelte halálát majdnem. Egy rendőr pedig tulajdonképpen tényleg miattam halt meg. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből az arcát, és azt a borzalmas rothadó hús szagot, amelyet hetekig szagolhattam. 

-Szia, Columbo.-köszöntem a hatalmas kaukázusinak, aki az ágyam mellett feküdt, fejét pedig mancsaira hajtotta. Nemcsak a neve volt vicces, hiszen egy nyomozó családba tartozott, hanem hasonlóan, mint a többiek, ő is úgy elfogadott, mintha mindig is velük éltem volna. Az első estémen, amit itt töltöttem, kaparta az ajtómat, hogy engedjem be, majd miután ezt megtettem, az éjjel további részében el sem mozdult közvetlenül az ágyam mellett fekvő szőnyegről. Tudtam, ugyanis aludni nem bírtam, bármennyire is kellemes volt a légkör, illetve otthonos a számomra berendezett és felszerelt szoba. Mindent megkaptam Jensenéktől, amire csak szükségem lehetett, ruházkodást, ételt és persze tetőt a fejem felé. Fogalmam sem volt, hogy hogyan leszek képes mindezt meghálálni, de sietősen el kellett döntenem, mert hálátlannak nem akartam tűnni cseppet sem.