sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Huszonnyolcadik fejezet: Csillagóceán

❤ Szép estét, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek az ígért huszonnyolcadik fejezetet, amely nagyon-nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, ugyanis ELKÉPESZTŐEN hosszú lett. Mármint, tényleg az, még sosem írtam ennyit egy fejezetnek, bízom benne, hogy emiatt és a tartalmából kifolyólag tetszik majd nektek :D Várom a kommenteket a gondolataitokról :) ❤

Nagyon szépen köszönöm az eddigi kommenteket, voteokat és megtekintéseket! Lenyűgözőek vagytok! ❤❤

Legyen szép estétek! ❤

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Mily mennyország üdve volna
Karjai közt föleszmélni,
Föleszmélni, meg nem halni,
Csak vele, csak neki élni!~

Torkos László

Madison Clark~

A mellettem ülő kissé ideges férfi csendben vezetett, mintha valójában nem lettek volna olyan gondjai, amiket rettenetesen nehéz volt helyrehozni. Csak ült a volán mögött, néha váltotta az autó sebességét, és indexelt amikor szükség volt rá. Már jó ideje így tengettük a perceinket, mert egyikünk sem tudta, hogy mégis mit mondhatott volna amivel megszakítottuk volna a csendet. Igaz, ez a némaság nem volt kínos, vagy zavaró, egyszerűen csak mégis másabb utunk lett volna London utcáin, hogyha szóba elegyedtünk volna a másikkal. 

-A történteken agyalsz, igaz?-hasított a nyomozó hangja a levegőbe. Szemeim sarkából rá néztem, de nemsokkal ezután inkább az útra koncentráltam én is, és figyeltem az ott fel s alá járkáló embereket illetve járműveket-Felesleges ezen gondolkodnod, mert semmi sem fog történni. Brad azonnal értesít minket, ha tiszta a terep, majd odamegyünk hozzá, Ő azt mondja, hogy minden rendben volt és csak egy téves esetről volt szó, később visszamegyünk a lakásba ezután pedig tovább folytatjuk az eddig elkezdett dolgainkat.-vázolta a tervet amely már megszületett a fejében, én viszont csak felmorrantam mellette, amely hangra felém nézett egy pillanatra. 

-Talán eddig rosszul tudtam, és nem rendőrnek, hanem hivatásos hazudozónak álltál.-motyogtam az orrom alatt, pedig szerettem volna idegességemben kikiabálni az utcára, hogy mekkora egy téves dolog volt, amit elmondott a férfi. 

-Madison.-lehelte, majd megállt egy piros lámpánál. Azt hiszem, már másodszorra jártunk azon a helyen, valószínűleg a mellettem ülő nem tudta, hogy merre menjünk.-Miért mondod ezt?-nézett rám, miközben levette a kezét a kormányról, hogy megpihentesse elgémberedett ujjait. Csak oldalra néztem, és megfigyeltem ahogy egy édesanya és a lánya a sarkon lévő kávézóból léptek ki, és nevetgéltek. Apró, szúró fájdalmat éreztem a szívemben, amely érzület villámként hasított végig a testemen, és minden idegvégződésemben megtalálta a forrását ahol még nagyobbá nőhette ki magát. Elkaptam a fejemet, és egy pillanatra lenéztem a kezeimre, majd csak ezután válaszoltam a férfinek. 

-Profik. Sokkal jobbak, mint amilyennek gondoljátok Őket. Lehetetlenség kimászni a karjaik közül sérülés vagy halál nélkül, pontosan ezért nem fog sikerülni nekünk sem.-motyogtam, miközben felnéztem a smaragdzöld szemű védelmezőmre. Csak ekkor kapta rám a tekintetét, eddig Ő is az utca túloldalán lévő családi idillt figyelte. Vajon sejtette, hogy esedeztem az ehhez hasonló dolgokért? 

-Úgy mondod, mintha már feladtad volna.-szólt, közben pedig elindult, mert a lámpa zöld fényre váltott. Egy kis ideig meg sem szólaltam, csak vártam, hátha mást is mondd, így több esélyt adva nekem, hogy hallhassam a hangját, és áttudjam gondolni a szavait. Legnagyobb sajnálatomra nem tette meg, pusztán csak hallgatott és az én válaszomra várt.