sʜᴇʟᴛᴇʀ-Menedék (H.S) ❁Befejezett❁

Huszonegyedik fejezet: Fagyos szív

❤ Szép napot, Lads! ❤

Meg is hoztam nektek a huszonegyedik fejezetet! Nagyon-nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, főleg úgy, hogy ez most egy újfajta rész lett, ha lehet így nevezni az egészet, hiszen ez Madison szemszögéből játszódik. Bízom benne, hogy örülni fogtok neki. 

Nagyon szépen köszönöm az eddigi voteokat, kommenteket és megtekintéseket. Az utóbbi már elérte a több mint 14 ezret! Köszönöm szépen! Csodálatosak vagytok! ❤

Legyen nagyon szép napotok!❤

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ❤

~Minden egyes lélegzet fájt és égetett - mintha az előbb súrolták volna végig acélforgáccsal a légutaimat. De lélegeztem. És majd megfagytam. Kismillió éles, jeges vízcsöpp záporozott az arcomra és a karomra, amitől egyre hidegebb lett~

Madison Clark~

A történtek előtt rengeteget gondoltam arra, hogy milyen egyetemet válasszak illetve, hogy hogyan tudnék annyit tanulni, amennyit a tanáraim és az édesanyám elvárt tőlem. Csak az iskolán, a barátaimon, a jövőmön és a pasikon járt az eszem, mint minden normális középiskolás lánynak. Azelőtt, ha valami borzalmas történt a városunkban megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, pontosan annyira, mintha elő sem fordult volna. Még csak gondolni sem tudtam arra, hogy egyszer majd olyan hihetetlen dolgokon kell keresztül mennem, mint amilyen az volt. Nem hittem volna, hogy a jövőben minden történés mély nyomot hagy bennem, és azok után már a légzés is fájdalmat okoz. Mikor még az életem normális volt, gyakran éreztem azt, hogy nem elég jó, hogy tehetnék az ellen, hogy ez megváltozzon. Ha valaki megbántott, pocsékul éreztem magam, de ha valami jó történt, kicsattantam az örömtől. Pontosan úgy, mint egy átlagos lány. Aztán minden megszokott dolog egycsapásra szilánkosra törött, akárcsak egy tükör ami kicsúszott valakinek a kezéből. De ezért most hét évig kell balszerencsésen élnem, mint a babonákban? Mert ha így van, akkor inkább már most feladom, mert nem bírom ki ennyi ideig ezt a könyörtelen fájdalmat. 

Szemeimet álmosan nyitogattam, miközben megpróbáltam mély levegőt venni, azonban nem sikerült egy, az oldalamra ránehezedő kéz miatt, amely szorosan tartott. Ahogy kitisztult a látásom, azonnal észrevettem, hogy a dohányzóasztal, amely nemsokkal a kanapé előtt helyezkedett el, vízszintesen volt, pontosan úgy, ahogyan én is. De mikor aludhattam el? Ahogy megmozgattam elgémberedett ujjaimat, észrevettem egy erős, tetovált kezet, amely nemsokkal a melleim alatt csavarodott testemre. Csak ezután figyeltem fel az egyenletes szuszogásra, és a leheletre amely nyakam bőrét érte. A göndör hajú férfi másik tagja a fejem alatt volt, jól bedugva a díszpárna alá. De, hogyan fértünk el ketten azon a szűk kanapén? 

Miközben ezen törtem a fejemet, megpróbáltam olyan lassan és óvatosan kiosonni a nyomozó karjai közül, amennyire csak tudtam. Szorosan, védelmezően ölelt, talán még álmában is vigyázni akart rám, mindannak ellenére, hogy nemrégen még azt hangoztatta, hogy nem szabad ezt csinálnunk. Akkor mégis miért tartunk még mindig itt? 

Miután feltudtam egyenesedni, ránéztem alvó alakjára. Arca sokkal kisimultabb volt, nem tűnt annyira gondterheltnek, mint amilyennek szokott. Ahogy megismertem Őt, gyakran láttam a szemöldökei között összeszaladt bőrt, az aggódás ráncait, még akkor is, ha valójában annyi idős lehetett, mint a bátyám. Akkor viszont nem látszódott arcán semmiféle gond és baj, ami hatalmas dolognak számított, főleg úgy, hogy az én ügyem szakadt a nyakába. Sajnáltam is érte, de nem csak azért, mert meg kellett tudnia minden rettenetes dolgot, amit műveltek velünk hanem, mert így rám is vigyáznia kellett, még akkor is, ha ez valószínűleg nem tartozott a feladatai közé.