COCAINE | ✔

29. Wake up

Jimin pov
Felkaptam a fejem rá, amikor Jungkook elszólta magát.
-Jajj ne haragudjatok ezt fel kell vennem már harmadjára hív valaki. - Jungkook édesanyja szabadkozva felállt és az emeletre sietve vette fel a telefonját.
-H-hát én... tudod Yoongi beszélt rá, hogy elhívjalak randira. Nem igazán mertelek először megszólítani. Khm.
-Jungkook, konkrétan végigmértél tetőtől talpig és üzeneteket küldözgettél nekem. Nem szálltál le rólam. Persze mindezt Suga miatt. Miért hazudsz?
-Hát én öhm tudod az úgy volt eredetileg, hogy Yugyeomnak is bejöttél de öhm- de Kook nem tudta befejezni az újabb hazugságát mivel az anyukája sírva rohant le a lépcsőn.
-Somi! Óh kicsikém, a kicsikém! Hozd az autót Jungkook! Most azonnal megyünk a kórházba! Most azonnal! Drága kicsikém!
-Mi az anya? Baj van? Mi történt? Mondd már el.
-Somi... Somi ő... felébredt.
Mindenki egy pillanat alatt elhallgatott és minden porszemet úgy hagyva, rohantunk az udvaron alló autóhoz. Jungkook és az édesapja elől, mi pedig Soominnel hátul foglaltuk el a helyünket. A középkorú hölgy vegigsírta mellettem az utat, én pedig bíztatásképp megfogtam felém eső kezét és azt kezdtem simogatni. Vállamba temette arcát és úgy éreztem mintha tényleg a családjuk része lennék. Jungkook hihetetlen gyorsan hajtott és szerintem vagy 3 piroson is átment de persze ez őt most cseppet sem érdekelte, bevallom engem se izgatna ilyen helyzetben. Az út 5 percnek tűnt, majd már újra a kórházban találtam magam, a 134-es kórterem előtt. Amíg a szülők konzultáltak az orvossal addig Kook a kezemet fogva, velem együtt kb berúgta az ajtót. A sötét hajú lányt most félig fekve találtuk az ágyon, lassan lélegezve és kissé sápadtan, de nyitott szemekkel és mosolyogva.
-Jungkook, Jimin! Sziasztok... - honnan tudja a nevem?! Mosolya csak még szélesebb lett ahogyan meglátta értetlen arckifejezésünket, de nem törődött igazán vele, a levegőben hagyta a dolgot és kitárta karjait. Jungkook egy pillanatig sem tétovázott, azonnal Somi karjaiba borult és amint megérintették egymást, az idősebb Jeon bőgni kezdett. Vállai folyamatosan rázkódtak, fejét húga vállába fúrta. Hangja rekedt volt amikor azt hajtogatta mennyire szereti őt.
-Jimin -hallottam meg a halk hangot -Ha kiengednek, kávézunk? Szeretném megismerni a testvérem szerelmét.
-Hogy vagy, kicsi?
-Hulla fáradt vagyok.
-Fél évig aludtál, hogy lehetsz fáradt? -erre Somi csak vállba csapta az idősebbet, már amennyi erő volt benne.
-Nagyon féltem Kookie... annyira féltem. Folyamatosan álmodtam a gyógyszerek miatt. Rémálmaim voltak. Sokszor volt, hogy eltört a labam és kirúgtak az egyetemről vagy, hogy elhagytatok engem. Én annyira féltem Kook. De mindent hallottam amikor nálam voltatok bent. Jiminie én tényleg megszorítottam ma délelőtt a kezedet! Azt mondtad ebredjek fel és elviszel kávézni a hétvégén én pedig mindennél jobban az életetek része akartam lenni nem csak egy bábu, egy beteg akit megnéztek néha hogy néz ki! És akkor felkeltem. Nem tudom hogyan. Fogalmam sincs. Talán felébresztettem magam, talán Isteni akarat de itt vagyok és hihetetlenül boldog vagyok! Nem ihatok egyébként, csak vizes szivaccsal törölgetik a számat de szomjan halok... nem tudok még felállni, amint képes vagyok rá, veletek töltöm minden időmet! Jungkook, hozzád akarok költözni! Az idei évet már kihagyom persze de szeptembertől folytatom az egyetemet addig pedig keményen fogok edzeni és bepótolok mindent amit kihagytam! Megígérem, én leszek a legtökéletesebb testvér és segítek Jiminnek elnyerni a szívedet! Én leszek a gyerekeitek keresztanyja! - egy hatalmas levegővel darálta le a mondandóját, aztán belekapaszkodott Kookba és feljebb húzta magát az ágyon.
-Örülök, hogy megismerhetlek, Somi. El sem hiszed mennyire. Ha már felépültél teljesen, lebeszélhetünk egy délutánt és meghívhatlak ha gondolod, egy kávéra.
-Az remek lenne.
Mosolyogva hagytam el a kórtermet, az orvosba és a két szülőbe botolva.

Jungkook pov
-Somi, Jiminnek már rég odaadtam a szívem.

Jimin pov
Éppen leértem a földszintre a kávéautomatához amikor rezegni kezdett a drágalátos okostelefonom a zsebemben.
-Jimin, anya vagyok, nem érem el Taet és a húgaid itt vannak velem viszont nem igazán tudok rájuk vigyázni most, nem tudnál eljönni értük?
-De, persze.
-Zavarok?
-Nem, dehogy, otthon vagytok?
-Jaa, nem. A kórházban Szöulban, apádnak agyrászkódása volt. Leesett a tetőről.
-HOGY HONNAN? - talán egy fokkal hangosabban szólaltam meg, mint kellett volna, mert a körülöttem tartozkodók rögtön kimutatták a nemtetszésüket.
-Nyugi drágám ne izguld túl, nincs semmi baja, kapott kórtermet is, viszont én ma már nem megyek haza. A lányokat nem akarom egyedül hagyni mert magammal hoztam őket.
-Hanyadikon vagytok?
-Oh a másodikon. 216-osba gyere majd. Mikor érsz ide?
-Megveszem a kávém a földszinten aztán ha felértem mesélek. Kértek valamit?
-Hát ha hoznál egy kis vizet azt megköszönném. Taehyung hol van?
-Hát ő... fogalmam sincs. Írok neki mindjárt.
-Oké puszi.
-Puszi.