COCAINE | ✔

39. Busan

Jimin pov

Busan fényei már távolról látszottak ahogyan az ablaküvegen bámultam ki a gyönyörű városra. Nyüzsgő élet fogadott amint kiléptem a vonatállomásról. Az emberek mosolyogtak rám, néhány ismerőssel még beszélgetni is megálltam pár percre, a megszokott utcákat járva hatalmába kerített az a tipikus jól eső érzés. Egy taxit fogtam gyorsan magamnak majd a megfelelő címet leadva a sofőrnek, újra szemügyre vettem a külvilágot. Házak sokasága, a régi iskolámból kiszűrődő hangok, a gyerekzsivaly az óvoda udvarán, a jelzőlámpák, a kedvenc pékségemet körüllengő illat miatt csak egyetlen szó töltötte meg elmém. Otthon. Hazajöttem. Eszembejutott ezernyi emlék. Pillanatok amelyeket itt élhettem meg, napok amelyeket itt tölthettem el és az élmények amelyeket sohasem feledek. Hónapok után visszavár minden. A szüleim, a testvéreim, a ritkán látott régi ismerősök és szomszédok, na meg a gyerekkorom óta meglévő kis üzletek és vállalkozások, az illatok és a hangok. Minden. Sokszor sajnálom, hogy elköltöztem, mert minden amit szerettem és szeretek, ide köt. Ahogyan a taxi behajtott egy kis utcába, végigment a családi házak közt, lefékezett a fekete kerítés előtt, újra nagyot dobbant a szívem. Pillanatok alatt kifizettem és már pattantam is ki az ülésről. Nem csengettem csak előkaptam a kulcsot. Kopogás nélkül nyitottam be a házba, ahol anyukám fehér kis kötényében sürgött-forgott a konyhában.
-Mit főzöl? - hajoltam a gázon lévő étel felé egy hatalmas mosoly kíséretében. Erre ő megijedt, még a fakanalat is eldobta, így az mögöttünk az ajtónak csapódott volna ha apa nem akkor jön pont be, ezért sajnos őt kapta vállba.
-Az anyádat ijesztgeted! Kicsikém, éhes vagy? Még tegnapról maradt kaja, nem rég kezdtem bele a főzésbe, nem tudsz mit enni. Jajj nem hiszem el, ilyenkor jössz amikor meg se tudlak etetni rendesen hát milyen gyerek vagy te! Akkor látogatod meg jó anyádat amikor
-Anyaaaa, tele van a hűtő, nyugi. Csak... ölelj meg kérlek. Most nagy szükségem van rá. - halkultam el a mondat végére. Anyukám észbekapott és már magához is húzott, miközben apa csak halványan mosolyogva állt mellettünk a fakanállal a kezében amit fél perce még értetlenül vizslatott.
-Mi a baj kincsem? - a szülők aggódó tekintete mindig jól esik, hiába vagyok az egyik legrosszabb passzban, imádok itthon lenni és akármikor jövök, szinte egy megváltás. Leültettek a konyhaasztalhoz, majd hugaim is lassacskán kómás fejjel lebotorkáltak a lépcsőn. Bevallom éhes voltam de nem mertem szólni mert nekem a most készülő ételre fűlt a fogam, mégpedig ramen, ami az egyik kedvencem, ezért nem is akartam előtte enni semmit. Egy óra tájban, már kibeszéltem magamból az elmúlt hét eseményeit, mire kopogtattak az ajtón.
-Majd én kinyitom. - álltam fel, apa vállára téve kezemet, hogy ő csak maradjon ülve. Mindenre és mindenkire számítottam de arra nem aki az ajtóban állt.
-Hát te? - kérdeztük egyszerre.
-Látogatok. - válaszunk szintén egyszerre történt. Elnevettük magunkat majd beljebb engedtem otthonába a kék hajú testvéremet. Anyáék színtiszta boldogságban ugráltak körül egész nap mindkettőnket. Azt hiszem be kell vallanom, sokszor ez hiányzik az életemből. Mármint nem az, hogy kiszolgálnak, hanem a családi légkör. Az a mérhetetlen szeretet.
Tae korán reggel utazik vissza és úgy volt, hogy én is megyek vele de meggondoltam magam. Egyetlen órám lenne, mivel holnap látogatják az egyetemünket, de azt az egy órát ki tudom hagyni. Elég jóban vagyok a tanárral, mert vagy 4-5 évvel idősebb csak nálam és ő is Busanban járt középiskolába, tehát mikor én kezdtem kilencedikben, ő már szakképzős volt. Igaz nem azzal a szakmával ment tovább, de lerakta legalább. Gyorsan írtam is neki egy üzenetet mi szerint sürgős családi okok miatt nem fogok tudni megjelenni és ezt az egyetlen egy órát muszáj vagyok elhalasztani. Megértette és puszit küldött a szüleimnek is. Úgy határoztam az utolsó vonattal veszem célba Szöult.

***
A másnap gyorsan elrepült. Reggel Tae elhagyta a házat majd én a két kishugomat elkísértem suliba, hazafelé pedig beküldtek drága szüleim a boltba. Mivel ma csak késő délután terveztem elmenni, így egyikük sem ment dolgozni, hogy velem lehessenek. Kb fél hat volt amikor kiléptem a házunk ajtaján és pontosan tíz perc elteltével szálltam ki az autónkból az állomáson. Egy hosszú búcsúzkodás után elindultam, megvettem a jegyemet, kis várakozás, majd felszálltam a vonatra. Nem értem miért vannak ennyien, szinte egy szabad hely sincs. A vonat végében megláttam egy ülést, gondoltam megcélzom, hátha nem kell végigállnom az utat csak nekem. Mire elértem a rám váró helyig, felszabadult mögöttem még kettő. Nem álltam meg, kérdés nélkül lehuppantam egy kapucnis srác mellé. Látszatra alszik, inkább nem költöm fel azzal, hogy leülhetek-e. Tuti nemet mondana. Telt múlt az idő amikor a mellettem lévő mocorogni kezdett. Pár pillanat múlva már feljebb ült és nyújtózva levette a kapucniját, ezzel rálátásom nyílt arcára. Érdeklődve pillantottam az ismerős vonásokra, szemeink rögtön találkoztak. Mindkettőnk meglepődött azon, hogy látja a másikat. Nekem undor, neki fölény látszott íriszeiben. A gyomrom felfordult, szinte szédülni kezdtem. Hogy ülhettem le mellé? Pont ide? Hát mekkora balszerencse kell ehhez?
Felpattantam amint realizáltam a helyzetet, de ő követte példámat és felállt szintén. Hátrálni kezdtem, mire egyet előre lépett és felhúzta szemöldökét. Karbatett kezekkel várta mit teszek. A mellkasom elnehezült, légszomjam elviselhetetlenné vált, a sírás kezdett kerülgetni, fejembe csak a régi emlékek záporoztak, megállíthatatlanul lökve engem a mélybe. Nedves folyadékot éreztem meg a bőrömön, a szemem alatt, de nem foglalkoztam vele. Egyre közelebb lépdelt hozzám, már az emberek is felfigyelhettek ránk. A vonat megállt az ajtó nyitódott. Át sem gondolva leugrottam és futni kezdtem. Percekig rohantam a sötét végtelenbe esztelenül hajszolva a menekülést. Nem futott utánam, ezt akkor vettem észre amikor eltévedtem egy teljesen idegen város közepén, egyedül. A nap már bőven nem ragyogta be az eget, a Hold adott némi fényt a helynek ahol kilyukadtam. Sírástól eltorzult pofimra tettem két kis kezemet majd letöröltem a könnyeket. Hajamba túrtam, előkaptam a telefonom, hiszen másom nincs amivel kezdhetek valamit. Tárcsáztam a legelső számot ami a névjegyzékemben volt. Ki sem csengett. Tae megint nem töltötte fel azt a kibaszott telefonját! Anyát nem hívhatom, kikészülne az idegességben. Hobi szeme elé nem akarok kerülni ezek után, Namnak és Ninának ma van a hónapfordulója  Suga Hobit riasztaná, sőt, mindenki Hobit riasztaná, Jin pánikroham közepedte ordítaná le a fejemet. Körbepillantottam. Fények szűrődtek ki a fák mögül, nem olyan messze, még autók hangját is hallottam. Egy bő 5 perces séta után bulizóhelyek, fő út, kajáldák, emberek vettek körbe. Kezdtem megnyugodni, de nem sokáig élvezhettem a lassú szívdobogást, egy pasi kinézett magának szinte azonnal leszűrve a helyzetet. Egy srác aki egyedül van, kisírt szemekkel, elveszve. Megindult felém, de én hirtelen integetni kezdtem egy random lánynak, mire megfordult és elballagott, mintha meg se látott volna. A csajszi szerényen visszaintegetett, azonban egy mosolyváltás után napirendre tértünk a dolog fölött. Egy random étterembe tértem be, rendeltem egy kólát és leültem leghátra egy egyszemélyes asztalhoz. Okos kis megmentőmet újra elővettem biztonságot nyújtó zsebemből. Megnyomtam a feloldó gombot... nem történt semmi. Hiába kezdtem eszeveszettül minden módon nyomkodni a képernyőt és a gombokat. Nem csinált semmit egy zümmögés után. Lemerült.
-A kurva életbe! - káromkodtam hangosabban a kelleténél, mire sokan rámkapták a tekintetüket, sőt egy anyuka morcosan nézett íriszeimbe és befogta copfos kislánya fülét. Csak szemetforgattam és feltápászkodtam az asztaltól.
-Elnézést, tudnék telefonálni esetleg? - kérdeztem a pultos srácot.
Válaszának rettentően megörültem, majd a vonalas telefonhoz vezetett én pedig már hívtam is az első telefonszámot ami eszembe jutott. Mindegy kié csak vigyenek haza innen!
-Igen? - szólt bele egy felettébb ismerős hang.
-Haló? - saját hangom sokkalta nyávogósabb volt most, mint a megszokott de ez betudható a stressznek.
-Jimin? Honnan hívsz? - a hang felismert. Tehát meg vagyok mentve! Kicsit boldogabban folytattam a beszélgetést.
-Nem tudom. Valahol Busan és Szöul közt. - akármennyire nem akartam, megtörten tudtam csak megszólalni. Halkabban, mint szerettem volna.
-Ezt meg hogy érted? Menjek érted? Kérdezz meg valakit most azonnal!
Nem válaszoltam csak elkaptam a pincérlány csuklóját és közelebb húztam magamhoz. Fülébe súgtam a kérdést, hogy más ne hallja. Elismételtem a telefonba is, mi szerint Gwangmyeong-ban tartózkodom éppen.
-Az nincs messze, 5 perc és ott vagyok. Hova menjek? - elmondtam az étterem nevét majd leraktuk a telefont. Várakoztam... eltelt 3 majd 5 és végül 8 perc de sehol sem láttam őt. Nem mertem kimenni, féltem, hogy megkörnyékez valaki és bajba kerülök. A tizedik percnél már kétségbeesetten szugeráltam az ajtót amikor egy fekete pulcsis, kapucnis srác lépett be. Megijedtem, azt gondolva az exem követett, beosontam a wc-be és magamra zártam az egyiket. Felhúztam lábaimat, úgy ültem rá a lehajtott tetejű ülőkére. Halk lépteket hallottam meg rögtön azután, hogy sikerült elbújnom. Kopogtattak a fehér falapon, amely engem takart el és védett meg éppen. Nem mertem megszólalni de ha mertem volna se jönne ki hang a számon, tehát csendbe burkolóztam. Lélegzetvisszafolytva vártam mi történik. Kis csörgés után kattant a zár, a kapucnis pasi így előttem állt. Nem néztem fel cipőjéről, nem mozdultam, ő cselekedett helyettem. Hónom alá nyúlt és felemelt. Magához szorított, ölelt, hajamba puszilt. Kapálózni sem volt erőm, mikor megéreztem az illatot, bújtam az erős karokba, a kemény mellkasba és a puha nyakhajlatba. Átkaroltam nyakát, derekát lábaimmal, s hagytam magam vinni. Nem foglalkoztam az emberek fura, lenéző pillantásaival, élveztem a helyzetet.
-Köszönöm. - leheltem hallójáratába megmentőmnek. Egy puszit akartam adni, mégis meggondoltam magam mikor eszembejutott a pink hajú lány. Újra utat törtek maguknak szememből a könnyeim, én pedig már meg sem próbáltam visszafolytani vagy letörölni őket. Lassan elszundítottam a megnyugvás miatt. Legalábbis én erre fogom és semmiképp sem az illatára vagy az ölelésére.

Reggel egy kellemetlen érzés fogadott. Csalódottság... hiányérzet... óh nem. Bárcsak. Megalázottság? Kis mértékben, na de a megbánás. Óh igen, ez lesz az. A fehér paplanok közt, napsütésre ébredni nem a legrosszabb dolog a Világon, főleg úgy, hogy fincsi palacsinta illat leng be mindent. Na de ne ábrándozzunk, keljünk fel, ki tudja ma is milyen jó dolgok történnek velem. Ch. Szívem szerint végigaludnék most egy hetet is akár. Hál'Istennek a saját szobámban keltem, Hobi éneklése mellett ami a konyhából jöhetett csak. Kikászálódtam az ágyból és végigcsattogtam a csupasz lábammal a padlón. Egy jóreggelt után levágódtam az asztalhoz a reggeli kávém kíséretében, s tömni kezdtem a fejem.
-Látom éhes vagy. - kezdeményezett beszélgetést barátom...
Morrantam kettőt, majd folytattam tovább a hízást.
-Chim... beszéltem Taeval. Miért nem szóltál, hogy hazamész? Aggódtunk. - valóban semmit sem hallottam ki szavaiból csupán az aggodalmat a szomorúság mellett. Tehát, ezért gyötör a megbánás. Miattuk. Hazudtam - legalábbis titkolóztam - hagytam őket kétségek közt tengődni, folyamatosan velem kellett foglalkozniuk, elvettem az idejüket a gyerekes viselkedésemmel... Milyen barát vagyok?
-Sajnálom. - álltam meg két falat közt. Bűnbánóan néztem a mellettem ülőre kiskutyaszemekkel, mire ő csak megölelt.
Ahogy fogyott a reggeli, a kávé, ahogy teltek a percek és ahogyan egyre jobban tisztult a kép az emlékeket illetően, úgy süllyedtem lejjebb szégyenemben.
-Ki hozott haza? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést.
-Nos... - kimérten akart válaszolni, azonban megtorpant, nem tudta mit kéne most mondania.
-Ki? - tettem fel újra a kérdést, hátha ezzel nyomatékosítom.
-Tudod a választ. Jimin, mi történt tegnap?
Miután elmeséltem neki mindent, egy apró részletet sem kihagyva, elégedett volt amiért beszámoltam neki, de az aggodalom csak gyűlt körülötte, ezt én is megéreztem. Azt javasolta hívjam fel Jungkookot és köszönjem meg neki, hogy hazafuvarozott. Így is tettem. Nagy nehezen rávettem magam a dologra és kezembe kaptam a telefonomat amely immár töltőjén díszelgett. Szinte azonnal felvette a vonal másik végén helyet foglaló colos, mintha csak erre várt volna egész nap.
-Jimin?
-Jungkook... Khm zavarhatlak?

Jungkook pov

Jimin telefonhívását vártam. Még mosdóba is úgy mentem, hogyha hívás érkezik tőle, azonnal tudjam fogadni. Bár megígértem magamnak, szabad utat engedek Jacksonnak, a féltékenység marja a torkomat, hiszen Chim az enyém is lehetne. Az én szerelmem is lehetne. Az én kezemet is foghatná. Nem! Be kell ezt fejeznem. Jiminnek jobb nélkülem, Jackie jól gondját fogja tudni viselni, amúgy is összeillenek és mintha már az eleje óta meglenne köztük a szikra. Csodálkoztam, hogy hívott, bár erre vártam nem hittem a szemeimnek.
~Bármikor zavarharsz gyönyörűm. Te ne zavarhatnál? - ezt gondoltam, mégsem ezt mondtam.
-Persze, most épp ráérek.
-Csak meg akartam köszönni, hogy eljöttél értem.
~Mit köszönsz ezen? Szerelmem, bárhova elmennék érted. Na meg veled.
-Természetes, hisz' haverok vagyunk. - esküszöm jobban fájt kimondani bárminél. Ez az a mondat ami mindig elhangzik, a rossz időben egy félreértés miatt.
-Tessék? - kérdezett vissza meglepetten, mint aki érti de nem akarja felfogni az imént hallottakat.
-Semmi csak nem értem miért nem Jacksont hívtad.
-Miért hívtam volna Jacksont?
-Óh, nincs meg a száma? Majd én megadom. Néha kicsit feledékeny.
-Jungkook én
-Bocsi de mennem kell, ha nem baj akkor leteszem. Majd beszélünk még. Gondolom jössz majd hozzánk.
-Hogy mi?
-Na hali. - és leraktam. Könnyeim megeredtek, bedőltem az ágyba, és leszarva mindent, mindenkit, hagytam, hogy elnyomjon az álom. Máshoz úgysem értek az alváson kívül.