COCAINE | ✔

48. The match

Jungkook pov

Szombaton bekerültünk a városi válogatottba, az azt követő héten csütörtökön a megyeibe ma pedig be fogunk az országosba is. 15 perc és kezdődik a mérkőzés. Mivel nyilván Szöulban tartják az ilyen fontos eseményeket, nekünk nem kellett utazgatni sehová órákat, 10 perc alatt mind ideértünk. Ma az ellenfeleink feleslegesen jöttek el, feleslegesen készültek fel, felesleges az egész izgalom a részükről, mivel nem hagyjuk őket nyerni. Ideje viszont megtartanom a beszédemet, ahogy látom a csapat kétségbeesett, ezért gyorsan össze kell szednem őket, különben az edző elővesz engem is amellett, hogy az én feladatom irányítanom a csapatomat, az edző edz és segít, de én vagyok a kapitány, elsősorban az én kötlességem őket bátorítani és lelkileg felkészíteni, még az edző testileg készít fel. Én így gondolom, azt, hogy ők hogy érzik nem tudom... Remélem bíznak bennem annyira, hogy most is elhiggyék, nyerünk. Mert nyerni fogunk, más opció nincs.

-Beszédem van veletek! Tegyétek félre a savanyú pofát és nyissátok ki azt a pucolatlan fületeket! Elememben vagyok, nem akartok a meccs előtt plussz feladatot kapni a pályán. Szerintem. Kész van mindenki? Yugyeom hol van?!

-Itt vagyok! Késtem... tudom. Bocs de

-Nem kell a kifogás! Ismerlek ezer éve... Gyertek közelebb. Fontos, hogy most mindent beleadjunk. Úgy érzitek készen álltok? Készen álltok kimenni és megmutatni nem csak az ellenségnek, hanem minden egyes embernek aki ma itt van, és annak is aki csak otthon a tévéből figyeli majd minden mozdulatunkat? - a pillanatok egyre csak fogytak, az idő, a kezdés közeledett de még mindig mindenki csak a földet tanulmányozta, nem mertek rám nézni... persze, hogy nem. Félnek. Én is félek. Mi lesz ha...? Folyton ez jár a fejemben. De hiszek magamban, hiszek bennük. Pontosan jól ismerem mindannyiukat, tudom az erősségeiket, gyengeségeiket, szinte belelátok a fejükbe ha a jégen vagyunk, mint egy csapat, mint egy család. - Mi lesz ha...?

-Mi lesz ha nem nyerünk? - nézett rám Jooheon elég elbaszott arccal.

-Mi lesz ha nyerünk? Ürítsétek ki a fejeteket. Tegyétek le a padra minden aggodalmatokat. Nyerni fogunk. Bíztok bennem?

-IGEN! - hangzott az egyöntetű válasz.

-Bíztok magatokban? - ennél a kérdésnél kissé halkabb de még mindig egy határozott igent kaptam vissza. - Nem azért küzdöttünk eddig, hogy valami szépfiúkból álló nyafka csapat hazai pályán legyőzzön! Nem azért izzadtunk vért, hogy most adjuk fel. Nem gondolunk arra, hogy veszthetünk! Mi csak nyerhetünk! Legyőztünk az évek során jobbnál jobb csapatokat vendégként is, zsinórban nyerünk másfél éve minden meccset! Nem itt bukunk el, nem az ajtó előtt, amire már olyan régóta várunk, hogy kinyíljon. Ma este... ünneplünk. Értve vagyok csajok?

-IgEn!

Pár perc izgalommal együttes pihenő után már kisiklottunk a jégre de mielőtt elkezdődhetett volna a meccs az egyik riporter mellém állt, előttünk egy kamerás csávó nyomta a képembe a hatalmas gépét.

-Jó napot kívánok, Kim SeBin vagyok a szöuli napi hírektől. Kedves nézőink ma Szöul büszke hokicsapatát ismerhetjük meg. Ezekben a percekben is mindenki feszülten várja a mérkőzés kezdetét, ahogy látom a fiatalok ma is remek passzban vannak ahogyan az eddigi évek során tapasztalhattunk már megszokottá vált legyőzhetetlen mivoltuk. A csapatkapitányhoz van szerencsém. Mutatkozz be kérlek és mesélj néhány dolgot a csapatodról és a céljaitokról. Nem féltek? Mit éreztek most? Hallhattuk, az ellenfeletek Busan városából érkezett. - a nőnek feltűnően irritáló hangja volt, tipikusan az a fajta, aki nem hagyja békén az embert és be mert jönni a jégre cipőben... beszarok rajta. Így is mindenki ideges erre idepofátlankodik. Had hallja csak az ellenség a válaszom. Kezdhetnek félni.