COCAINE | ✔

44. Jikook?

Jimin pov
A szüleim tekintetében értetlenséget láttam - hiszen nem ismerték eleinte a szituációt és a tegnap este történteket - bár amint Taehyung megütötte Jungkookot, el kellett mesélnem mindent. Csak remélni tudom, hogy Kooknak nem lett nagyobb baja. Tae nem a legerősebb akit ismerünk, de nem kicsit üt, habár ellenkezhetett volna, de nem tette, még most sem értem miért. Este felé kaptam egy üzenetet az említettől, melyben randira hívott. Természetesen igent mondtam, főként azért, mert meg akarom vele beszélni a dolgainkat, akár tiszta lappal kezdünk, akár szétválnak útjaink.

Hobi rendesen körbeugrált amíg le nem állítottam. Nincsenek fájdalmaim, nem panaszkodhatok, talán kicsit éhes vagyok de ezen kívül semmi. Elmeséltem Hoseoknak is töviről hegyire mindent - immár harmadjára hallja. Lassacskán elkészültem a "randira", melyre drága barátom választotta a szettemet és hajamat is ő göndörítette be. Sajnos rá kellett jönnöm, ideje újra elballagnom a fodrászomhoz, mert ez a lobonc rettenetes.
Halk kopogás keltette fel figyelmünket, miközben mi az asztalnál vacsoráztunk. Tudom, nem fogmosás után kellene ennem fehér ingben, de valamivel le kellett vezetnem a stresszt.
Mélázásomból Hoseok hangja rántott ki, mi szerint nyissak ajtót az épp kint álló és rám váró egyénnek. Azt hiszem már vagy 5 perce vár, hogy a falap eltűnjön előle a helyén pedig én legyek.
Felvéve a nyúlcipőt, átszaladtam a házon, magamhoz vettem a telefon, pénztárca és lakáskulcs triót, majd egy jó meleg kabáttal és egy csizmában, elhagytam a lakást. Jungkook is kicsípte magát, bár csak egymást fogjuk látni - valószínűleg. Tipikusan elképesztően festett, ám velem szemben ő kapott az alkalmon és megdicsért engem. Már ennyitől elpirultam, nem nagy kár, hogy ezt nem láthatta a kint uralkodó sötétség miatt. Gavallért játszva, kinyitotta nekem az autó ajtaját, megvárta míg beülök s előlről megkerülve a kocsit, beszállt mellém ő is. Bekötöttük magunkat, megtörtént a szokásos zeneválasztás közbeni bájcsevely, s végre valahára elindultunk.
Nem telt bele sok idő, szinte elrepült amíg megérkeztünk a helyre ahova először hozott. A kilátás most is gyönyörű volt, ha nem még elkáprásztatóbb, mint a multkor, legalábbis amennyire emlékeimben megmaradtak az itt eltöltött pillanatok. Nem vártam, belecsaptam a lecsóba, a dolgok közepébe, kérdésemmel meghökkentve őt.
-Hallani akarom azt, te hogyan élted meg az elmúlt heteket. Nem kérdezek bele ha nem akarod, nem firtatok dolgokat, csak szeretném ha őszinte lennél velem. Ennyit kérek. - bociszemeimben kíváncsiság lapult, ezt próbáltam valamennyire leplezni, ha nem is semlegesíteni az érzelmeimet, azt sajnos nem tudom, akkor nem ülnék itt.
-Szövetkeztem Istennel, beballagtál reggel közénk, át a kapun, nekünk csak egy mindentmondó pillantás kellett. Folyamatosan kaptam tőled a visszautasítást és csak azt kérdezgetted mit akarok tőled? Nyilván nem mondtam azt, hogy megrakni aztán elköszönni, mert nem elég a képzeletbeli trófea a polcokon otthon. Szemeztünk a kocsiban, akkor a pillangók megszülettek a gyomromban, azóta nem hagynak nyugodni, aztán levágtad a hajam, kezdtelek megismerni, kezdtél megismerni. Minden amibe beavattál, amit elmondtál nekem, egy darab volt az életedből, nekem pedig ez az egész új volt. Új volt, hogy hozzád nem úgy érek mint mindenki máshoz, téged nem úgy szólítalak, rád nem úgy gondolok, veled megbeszélhetem a legapróbb hülyeségeimet is ami bánt. Hozzád fordulhattam bármikor, egyszer csak... belédszerettem. Szinte észre sem vettem. De késő volt, akkor ezt már rég elbasztam. Mikor tudomást szereztél a fogadásról... azt hiszem életem legrosszabb napjai közé sorolható. Jöttek egymás után az események, velük együtt egyre jobban szerettelek téged s egyre kevésbé magamat. Megbántam mindent amit valaha életem során elkövettem, csak te jártál a fejemben, elhatároztam, békén hagylak. De nem ment. Nem akartalak többé bántani, mégis féltékeny voltam mindenkire aki a közeledbe ment. Percről percre őrültem meg, vesztettem el a kontrollt az életem felett, és egy irányíthatatlan kavalkáddá vált a környezetem. Én magam valójában sokáig nem tudtam mit akarok, tőled, a jövőtől... Sodródtam az árral, hagytam kicsúszni a kezeim közül az időt, az érzelmeket. Téged. Felemésztett a paranoiám, hogy elvesznek előlem, tőlem szakítanak el, akár eltaszítalak én. Meg is történt. Szerettem a csípős nyelvedet, a ragyogó szemeidet, az édes nevetésedet, szerettem benned mindent... a rabod lettem. Úgy érzem, a szívem körül a testem csak egy cella, egy börtön, melynek én vagyok az őre. Csak én tehetek a balesetedről. Átkozom magam az aznap estéért, a sok kamu szövegért, a féltékenykedéseimért, a kényszerítésért, de legfőképp a fogadásért. Nem várok megbocsátást, azt már elengedtem. Nem hazudok többé neked, Jimin. Szeretlek, de ezt tudod.