COCAINE | ✔

37. Ruka

Jungkook pov
A lábam vezetett, nem az agyam. Mentem amerre a szél vitt. Órákig bolyongtam a sötét utcákon, fura pedofil csávókba, részeg fiatalokba, éppen hazafelé siető tinilányokba botlottam. Sarokról sarokra mindig más emberbe, mégsem találkoztam olyannal aki megkérdezte volna miért könnyekkel áztatott az arcom. Az emberek nem érdeklődnek idegenek problémáiról. Engem sem érdekelne egy huszonéves pasi miért bőg az utcán. De mégis valahogy szíven ütött. Hiszen akárhányszor szarul voltam, valaki segített, de most nincs senki mellettem. Senki akinek kipanaszkodhatnám magam, akinek sírhatnék a vállán. Rengeteg ember, rengeteg bajjal, rengeteg súlyt hordoz nap mint nap és nincs senkijük, aki segíthetne, vagy aki érdeklődne irántuk. Én is egy vagyok a rengetegből és ez az én hibám. Sok döntést rosszul hoztam meg az évek során, sok emberrel rosszul bántam, sok dolgot rosszul kezeltem, ennek most itt van az eredménye. Egyedül sétálok a sötét, mostmár kihalt utcán, szomorúan. A legjobb kombó.
Fejemet lehajtva szeltem tovább az utcákat, lehetségesen eltévedve, mikor egy vékony test csapódott bal vállamnak. Utána kaptam, mielőtt még elesett volna a... személy? Lenézve rá, egy rövid, rózsaszín fürtökkel rendelkező, mélybarna szemű lány nézett vissza rám. Fehér ruhája sáros volt néhány helyen. Szemei és orra pirosan, ajkai duzzadtan díszelegtek hófehér bőrén. Ahogy feleszmélt, ellökte kezeimet és elszaladt. Utána iramodtam, fogalmam sincs miért is valójában. Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt, én pedig hallgattam magamra, nem biztos, hogy kellett volna. Szinte rögtön utolértem, ugyanis alacsony termetének köszönhetően kis lábait nem tudta úgy szedni, mint ahogyan én, na meg sportoló is vagyok ugyebár gáz lenne ha egy kiscsaj lekörözne. Elkaptam csuklóját, magam felé fordítottam és belefúrtam tekintetem övébe. Megilletődött, lesütötte szemeit és a földet kezdte hatalmas érdeklődéssel vizslatni.
-Jungkook vagyok. - mutatkoztam be halkan, nehogy megijedjen.
-Ruka. - a furcsa név hallatán csak összeráncoltam homlokomat, felhúzva egyik szemöldökömet, mire magyarázkodásba kezdett.
-Haruko vagyok. J-Japánból érkeztem múlthéten, a barátaim mindig Ruka-nak hívnak, nem igazán tudom miért, de mindig így is mutatkozom be é-és... ne haragudj. Kicsit kellemetlenül érzem magam idegenekkel. - a végére szipogott kettőt, majd lepillantott kezeinkre. Gyorsan el is engedtem, félve attól, hogy elrohan újra vagy megsértődik. Jelenleg csak ő van itt nekem, bár nem is ismerem.
-Miért jöttél utánam? - nézett fel rám a maga 150 centijével.
-Sírtál. Na meg én is. Gondoltam beszélgethetnénk. Ne haragudj csak nem vagyok a legjobb passzban... nem is tudom mire gondoltam, ne haragudj, hagylak is. Bár nem lenne jó téged egyedül hagyni itt, nem hinném, hogy biztonságos. Inkább hazakísérlek. Vagy hívok neked egy taxit és
-Ne! Hagyd csak, szívesen beszélgetnék. Van mit mondanom, szerintem neked is. Leülünk? - ajánlatára hevesen bólogatni kezdtem, aztán egy közeli park felé vettük az irányt. 5 percbe sem telt mire odaértünk az elejéhez. Letelepedtünk egy padra és előbb én, majd ő, mesélésbe kezdtünk. Egy óra, majd kettő és három is eltelt. Kibeszéltünk mindent, ezzel a lánnyal, akinek a nevén kívül semmit sem tudtam, most itt vagyunk és kacagunk egymás gyerekkori hülyeségein. Ruka egy szinkronszínész, na meg színész is. Modellkedik kiskora óta Japánban, most viszont kapott egy remek lehetőséget, miszerint körbeutazhatja Ázsiát a cégével. Nem jegyeztem meg a pontos adatokat és részleteket ezekről a dolgokról, nem igazán értek hozzá, de egy nagyon kedves lány. A sírós jelenet azért történt meg köztünk, mert egy munkatársa keresztbetett neki. Gondolom irigy volt rá és ezért. Végig bíztattam őt, hogy ne adja fel az álmait, menjen végig az úton, tapossa ki és ne nézzen hátra. Ő ugyanezt tette és mondta, amikor elmeséltem neki az egész Jimines dolgot, na meg az előéletemet. Nem szörnyűlködött, nem nézett le, nem kezelt máshogy amikor megtudott mindent, hevesen bólogatott és megadta a megértést, a bátorító mosolyt amire szükségem volt. Hajnal 6-kor hazakísértem és én is hazamentem. Beérve a lakásba pár utálkozó szempárral találtam szembe magam, újfent. Vettem egy mély levegőt és kifordultam a lakásból. Kiabáltak utánam, de csak a hangokat hallottam, a szavakat nem értettem. Egyre gyorsabb tempót diktáltam, mikor is Ruka házához értem. Csak akkor engedtem ki a könnyeket, mikor már a kanapéján ültem, forró teával a kezeim közt.

Jimin pov

Képtelen voltam megülni a helyemen, muszáj volt Kook után erednem, a nyomára bukkannom. Ha egész este a hidegben kell utána bóklásznom, hát állok elébe. Megfogtam magam és a telefont zsebre csapva indultam meg egy irányba. Pár elég beteg arccal ütköztem össze de szerencsémre igen csak be voltak már rúgva, így csak elszaladtam előlük jó messzire. Ennek köszönhetően már én sem voltam a legjobb lelki állapotomban, de csak jobban aggódtam Kookieért. Szeltem az utat, végigróttam minden eldugott kijárt ösvényt. Mindent amit csak ismertem Szöulban, vagy valaha jártam ott. Szinte nem akadt olyan hely már ahol még nem kerestem Kookot. Éppen, hogy feladtam volna és fordultam haza, meghallottam a nevetését. Azt az édes kacaját. Mosoly szökött arcomra, melyről egyből felszáradtak az eddig ott tanyázó cseppek. Rohanni kezdtem a hang felé, ami most a boldogságot ígérte nekem. Három méterre megtorpantam Jungkook mögött. A gyönyörű lány mellette a karjára simított, arcát csipkedte. A görbület most lehervadt pofimról. Ebben a pillanatban eszméltem rá nevetése okára. Mit gondoltam? Miért kacagna az éjszaka közepén, egyedül? Újra elmosolyodtam. ~Összeillenek. - gondoltam. Ha eddig nem tudtam Kook mellé elképzelni senkit, ez most változott meg. A rózsaszín hajkoronájú fiatal lány, igazán illik Jungkookhoz. Külsőre biztosan, hiszen gyönyörű, hatalmas szemei vannak és nagyon-nagyon aranyos így távolról is, akkor közelről, szemből? A keserédes érzés végigjárta testemet. Szomorú, dühös, csalódott voltam. Mérges amiért elhagyott, frusztrált amiért feleslegesen küzdöttem, átvertnek éreztem magam amiért hazudott azonban mégis boldog. Boldog, mert ő boldog, és ez minden rosszat egy szempillantás alatt kiűzött a fejemből. Sarkon fordulva hagytam őket magukra, immár csendbe burkolóztam, s így sétáltam egyenesen a vonatállomásra. Cirka fél órát kellett várnom, hogy az első vonattal elindulhassak. A zsebemben maradt a pénztárcám, így könnyedén fizettem és felszálltam az induló járműre.
Viszlát Szöul, majd jövök. Az ablakon bámultam ki, a havas tájat néztem, lassan pedig elnyomott az álom.

A kövi részben kicsit eltérek Jikooktól és mások szemszögeiből is írok egy-két vagy három részt, ezt még nem tudom, majd ahogy alakul. Remélem tetszett. Köszönöm, annak aki olvassa és a kommenteket is. Nagyon jól esik💜💜💜💜