COCAINE | ✔

43. Hospital

JK pov

Órák óta csak a szirénák fülsiketítő hangja cseng a fejemben, úgy érzem azóta sem tért vissza belém a lélek. Szemeim előtt hever az út közepén Jimin, kezeim közt érzem remegő testét. Képtelen vagyok felocsúdni, a történtek hatása alatt roskadok. Felpillantok a falon lévő órára, már amennyire látom, hiszen pilláim a fáradtságtól és a stressztől majd, hogy nem leragadnak. Kattogás, telnek a percek. Még 13 belőlük és kereken 3 hosszú órája ülök a kórház második emeletén s annak folyosóján levő egyetlen műanyag székén.
***
Magam sem tudom mennyi idő telt el újra, túl kómás vagyok fejem felemeléséhez, hogy megtudhassam mit mutat a falon lógó szerkentyű. Pár koppanás hallatszik, mely egészen távolinak tűnik, szinte észre sem veszem, amíg nem nyílik az ajtó és egy fehér köpenyes, negyvenes éveiben járó férfi lépdel elém, halvány de bíztató mosollyal arcán.
-Jó estét kívánok, nem fárasztom a diagnózisokkal, látom mennyire meggyötört. Stabilizáltuk az állapotát, mivel ön itt tartózkodik, hozzátartozót még nem értesítettünk. Ha gondolja bemehet hozzá Mr. Jeon, készíttettem önnek egy ágyat a kórterembe, amelyben Mr. Park pihen. Egyel följebb a 314-esben találja. - megköszöntem fáradozását, azonban heves szívverésem mindaddig nem hagyott alább, míg nem megláttam Jimint s hallottam halk szuszogását. Körül sem néztem, nem kérdőjeleztem meg az orvos honnan ismer engem, nem gondolkodtam semmin. Szerelmem ideiglenes ágya mellé toltam "sajátomat" s betakarózva pillanatok alatt elnyomott az álom.

Reggel lágy, bizonytalan simogatásra ébredtem. Hirtelen ültem fel, ezzel megijesztve a mellettem tevékenykedő fiatal hölgyet. Azonnal megfordult, szívéhez kapott s halkan még fel is sikkantott ám nem ő volt az egyén aki pihe-puha ujjait tincseim közé fúrta pár pillanattal ezelőttig.
-Elnézést! - hajoltam meg még mindig ülve. Csendes kacaja miatt vékony kezét szája elé tette, majd csak legyintett egyet és a mellettem fekvőhöz szólt.
-Hogy van Mr. Park? - mosolygott rá kedvesen.
-Egyre jobban... köszönöm. - halvány ajakgörbület húzódott arcán melyet sajnos nem felém küldött, viszont egy rövid bájcsevej után tekintetét rám emelte.
-Szia... - hangja lehalkult, íriszei enyéimben kutattak érzelmek után. Tudtam, semmi mást nem lát szereteten és reményen kívül.
-Sz-szia... - bizonytalanul ejtettem ki ezt az egyetlen szót, alig mertem hozzáérni. A baleset miatt nem tudok máshogyan nézni rá, mint egy féltve őrzött kincsre, egy porcelánbabára vagy egy újszülöttre.
-Szeretnék találkozni veled egy olyan helyen, ahol kettesben meg tudjuk beszélni az elmúlt hetek eseményeit. Azt hiszem ezt nem szeretném annyiban hagyni. Ha neked megfelel... amint kiengednek persze, elmehetnénk oda ahova először vittél autóval. - várakozóan emelte fel szemöldökét, mire gyorsan bólogatni kezdtem. Mindent megteszek, hogy barátok maradhassunk és ne szakadjunk el egymástól teljesen. Tudom, már nem lehetünk együtt. De el kell fogadnom, hogy ezt az angyalt nem nekem szánta a sors, de mégis megkaphattam egy kevéske időre, hogy megtapasztalhassam az önfeledt boldogság ízét.
-Annyira sajnálom- - szaladt ki a számon, egy könnycsepp kíséretében mely szememből csordult ki s megallíthatatlanul követte útját a többi is.
-Kookie, ne sírj, nem a te hibád. - lágyan simított almácskámra, eközben az ápolónő kisietett az ajtón, maga után becsapva azt.
-Már hogy ne az én hibám lenne? Ha nem az enyém, Jimin, hát kié? Könyörgöm ne haragudj rám, énh - de ekkor benyitottak Jimin szülei a falapon melyen az előbb még a nővér távozott. Megtorpantak, amint észrevették, hogy én is a szobában tartózkodom. Fogalmam sem volt mennyit tudnak pontosan rólam és Jiminről ezért hát úgy döntöttem elnézést kérek és elhagyom a kórházat. Nem tartottak fel, ugyan furcsán pislogtak utánam de mikor meglepődöttségük alább hagyott sem mondtak semmi sértőt. Visszanézve láttam, hogy az anyukája rögtön karjaiba zárta fiát, édesapja pedig letelepedett az egyik székre, mely Chim ágya mellett állt, addig üresen. A folyosón belebotlottam Teahyungba és a két lányba is, ahogyan egy, a folyosó végén lévő kávéautómatával küszködnek.
-Nincs nálam apró! Nem igaz, hogy ez nem vesz be papírpénzt! - morgolódott a már említett kékhajú s azzal a lendülettel "felpofozta" a gépet.
-Jungkook! - a két kis csibész szinte rámugrott. Az ő örömükkel ellentétben az idősebb testvérüknek már nem láthattunk ekkora mosolyt az arcán. Szemöldökét felhúzta s várakozón tekintett rám.
Pénztárcámat előkaptam, vettem a lányoknak egy-egy forrócsokit, majd leültettük őket a székekre, aztán mi arrébb húzódtunk s suttogóra fogtuk.
-Tae figyelj
-Nem vagyok hajlandó! Te mégis mit képzelsz magadról? Csak egyre lejjebb ásod magad a szemünkben! Csoda, hogy Jimin még rád bír nézni! És még mindig így, ilyen szemekkel néz rád! Vagy a testvérem ennyire hülye és megvezethető vagy te vagy ekkora tajparaszt! Legszívesebben megvernélek! Ha nem lennél ekkora állat! Minek gyúrsz ennyit? - hiába csittegtem le, csak még hisztérikusabban nézett rám, és hiába mondtam el, nem gyúrok, szinte megölt a hatalmas, barna szemeivel, így inkább csendben hallgattam - Értem, hogy bejön a segge, de azt nem, hogy van bőr a képeden akkor idejönni, amikor a családjára van szüksége? EGY KIBASZOTT BALESETE VOLT ESTE! GONDOLOM MEGINT MIATTAD! Elütötték! Érted?!
-Értem... -motyogtam lehajtott fejjel.
-Semmi keresnivalód itt! Annak a fasznak van aki elcsapta a testvéremet, de rengeteg ilyen ember van, akár mint te, aki nem törődik mások érzéseivel. Tehát, miért is vagy itt? Miért vagy itt? Válaszolj már!
-Én... ütöttem el.
Taehyung arca elsápadt, szinte hallani lehetett ahogy álla koppan a padlón. Kacagása után már csak a vér vasas ízét éreztem a számban, és a fájdalommal együtt az előttem álló térdét a gyomromban. Végül háttal a hideg padlón kötöttem ki, felettem egy elég ideges Kim Taehyunggal. Ökle sorozatot adott testem egészének miközben csípőmre ült teljes kényelemmel. A vérem fröccsent a fehér csempére, ujjak martak a hajamba, a tincseim közé, ahol nemrég még Jiminéi jártak. Gyerekzsivaly, néhány sikoly, egy magassarkú kopogása. Hangok, melyekhez nem tudtam embereket kötni, történések, melyeket az agyam nem fogott fel ezekben a pillanatokban. A rámnehezedő test lekerült rólam, majd két kéz rángatott fel elfoglalt helyemről, s állított vízszintesből a megszokott függőleges pozícióba. Egy magas férfire támaszkodtam, aki elvezetett s egy újabb helyiségbe rakott, majd újabb vizsgálatokat végzett el, immáron rajtam. Csodák csodájára nem egészen egy teljes óra elteltével visszanyertem a hallásom és a látásom egyaránt. Nem voltam ugyan tökéletesen de éppen annyira jól, hogy ne kelljen lehúznom több időt a fehér falak között. Kilépve az ajtón "támadóm" már várt rám. Búvalbaszott fejet vágott, nem sokkal festett jobban nálam, bár csak ő emelt rám kezet, teljesen jogosan.
-Bocsi. - nem tudom tetteti-e, hogy sajnálja, de ha igen, minden elismerésem, támogatnám a színészi karrierjében.
-Megérdemeltem. Nézd, hosszú sztori a tegnap este, Jimin majd beszámol róla, feltéve ha akar. Az, hogy köztünk mi van, én is elmondom, mert nagyon egyszerű: semmi. Kezdem megérteni, nem nekem való, se te, se a barátai, se az én barátaim, se a szüleid se a kibaszott sors nem akarja és nem is engedi, hogy vele legyek! Asszem épp ideje letennem róla, szóval ha megbocsájtasz, én hazamennék. - éppen kikerültem volna beszédpartneremet, de ő ezt nem így gondolta. Karomra fogott és visszarántott. Most sokkal mérgesebb volt, mint egy órája. A csalódottság és düh keveréke lengte be őt.
-Fogadsz a testvéremre, folyamatosan átbaszod, kiszeded belőle a titkait, húzod az agyát, meg akarod fektetni, megbántod, hangulatingadozásaid vannak és nem tudsz dönteni, nem hagyod, hogy mással boldog legyen, kiakadsz minden szaron, a fejéhez vágsz ezer meg egy dolgot, hibáztatod, pedig te vagy egy fasz, leitatod, otthagyod, elütöd és MOST ADNÁD FEL? Te ennyire idióta nem lehetsz! Nem vagyok egy erőszakkedvelő, DE ha nem veszed el férjül, én magam vágom le a tökeidet, hapsikám! Teljesen beléd van szeretve ezek után is. Holnap kiengedik, este pedig randira viszed, mert ez a minimum amit megérdemel, millió bocsánatkérés és egy boldog élet mellett! Szóval, az emberiség megköszönné ha néha használnád azt a cuccot ami ott van -mutatóujját a homlokomra tette- a fejedben, ha már ez -s most a szívemre bökött egyet- nem elég. - hisztisen megfordult és visszasétált a fehér épületbe.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, mi szerint holnap este talán Jimint is tarthatnám a karjaimban a párnám helyett. A történések úgy sorakoztak a fejemben, akár a katonák. Le kell zárnunk ezt a fejezetet, hogy a közös történetünk folytatódni tudjon és a könyv a végéhez érjen, hiszen nem élhetünk a múltban, a jövő felé kell tekintenünk amíg a jelent élvezzük. Élvezni akarom a jelenemet, Jiminnel és senki mással.

Tulajdonképpen nincs mentségem és nem is mentegetőzöm inkább, mondhatnám, hogy a megfázásom miatt maradt el az írás, vagy mert a suliban tanulni kell de az igazság, hogy nem tudtam hogyan folytassam. Azt hiszem már tudom mi lesz a befejezés, de szeretném jól megírni és nem összecsapni. Van ez a mondás, hogy "Minden kezdet nehéz.", de szerintem valaminek a vége még nehezebb. Lezárni egy dolgot nem könnyű, attól mert elkezdeni sem az, nem jelenti, hogy a vége könnyebb.
Soso
Köszönöm ha elolvastad, remélem tetszett, vagy legalabbis valamennyire, megyek eszek egy kis tökfőzeleket aztán legyetek jók, hamarosan jövök. Talán ma, talán holnap🤔🤔 minél hamarabb-
2020. okt. 17.