100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- second message;

Már a repülőn ültem. Idegesen toporogtam. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy hogyan hozzam rendbe a hibáim. Azokat a hibákat amikkel saját magam is megsebeztem.
Egyszer csak megrezdült a telefonom. A kíváncsiságom ekkor felül kerekedett az idegességemen és feloldottam a képernyőt. Haz írt. Annyi állt benne, hogy az apám jön értem. Az idegesség kezdett uralkodni rajtam. Az üzenet után a lány jutott eszembe. A hangüzenetes lány. Reményedve léptem be az instagramba majd nyitottam meg az üzenetét.

- Hát itt lennék ismét. Most agusztus másodika van. Az egésznapom itthon töltöttem a könyveimmel együtt - kezdett bele. - Igazából ilyen vagyok. Otthon döglök és próbálok semmit sem tenni - magyarázta. - Kíváncsi lennék, hogy te mivel töltöd az idődet. Tudom, hogy sokat golfozol és általában a barátaiddal vagy a tesóiddal szoktál lenni, de ezen kívül csak van valami elfoglaltságod - mondta. - Talán te is olvasol, vagy éppen biciklizel. Lehet, hogy ugyanolyan vagy, mint minden normális ember. - nevetett. - Hát persze, hogy az vagy. Csak egy ember. Egy olyan olyan ember, mint én vagy aki folyton szid téged - mondta hirtelen, mire lefagyott a mosoly az arcomról. - Utálom az ilyen embereket. Nem is ismernek téged, de már is ítélkeznek. Zavaró. Te, hogy bírtad ki? Én még azt sem tudtam elviselni mikor az iskolába piszkáltak - motyogta. - Igazából most sem tudom - nevetett halkan, de fájdalmasan.

Ismerős volt ez a fajta hang. Ezt hallottam, mindig vissza, akárhányszor is nevettem. Nekem feltűnt. Másnak nem?

- Néha úgy érzem egyedül vagyok ebben az átkozott univerzumban - mondta sóhajtva. - Sokszor vagyok viszonylag egyedül, két barátom van igazából csak, de ők velük sincs mindig minden rendben - magyarázata hirtelen. - Igazából fogalmam sincs, miért osztom meg ezt veled. Számomra még idegen vagy. Idegen, de mégis olyan ismerős. Amikor a filmekben szoktalak látni néha elképzeltem, hogy milyen lehet téged ismerni. Vajon tényleg olyan tökéletes lennél-e, mint akit én elképzeltem az interjúk és a szereplések által? - kérdezte magától. - Igazából, hogyha én már képet alkottam rólad akkor te is rólam. 19 éves vagyok és vissza húzódó, bezárkozó. Ha rám keresel akkor is csak egy képet látsz rólam. Azon sem látszik az arcom. Ez azért lehet, mert nem vagyok magammal megelégedve. - sóhajtotta. - Nem szeretem, hogyha valaki az arcom nézi - mondta. - Olyan furcsa - tette hozzá. - Te még sosem éreztél így? - kérdezte halkan, mintha csak attól félt volna, hogy meghallja valaki.

Éreztem volna így? Az elmúlt időket nézve, nagy volt rá az esély.

- Általában csak az iskolába megyek majd haza - indítottam el ismét a hangüzenetet. - Nem szoktam sokat mászkálni a városba. Nagy eséllyel az iskolába sem mennék. Nem szeretem a sulit. Nem akarok járni, még a munka is jobb lenne nekem - sóhajtotta. - Most úgy érzem, mintha neked panaszkodnék vagy valami, de amúgy nem így van. Szeretem az életem és nincs vele gondom, csak... - akadt meg. - Csak lehetne jobb is - suttogta.

Szívesen megismertem volna jobban a lányt, de nem tudtam róla semmit. Az oldalára tekintve nem volt sok kiírva. Csupán a neve, a kora és, hogy mikor született.

- Most mennem kell, a családom nem szereti annyira, hogyha nem velük "foglalkozom" - morogta.

A foglalkozom-ot olyan hangsúllyal mondta, amiből tudtam, hogy valami gondja van.

- Szia, és jó éjt - suttogta.

Nem volt ezek után üzenet. Legalábbis írott nem. Mikor megnéztem az időt, azt is észre vettem, hogy nagyobb kihagyással üzent még egyszer.
Biztos vagyok benne, hogy hallani akarom a többit is? Én személy szerint kíváncsi voltam rá. Csak nem voltam benne biztos, hogy jót fogok hallani a lány felől. Egyátalán miért féltem? Nem is ismertem még.

*******************************************
BY: gljnk24

(remélem tetszik)

Írva: 2020. 08. 17. (hétfő)