100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- we're leaving;

{ M A Y A }

Anyám sokszor kiabált már velem. Nem ez volt az első alkalom és éreztem, hogy nem is az utolsó. Mégis most esett a legrosszabbul. Nem elég, hogy Tom előtt alázott meg, még figyelembe sem vette, hogy éppen balesetet szenvedtem. Fájt. Bevallom baromira fájt. Akármennyire is próbáltam bevallani, anyám szavai mindig is a mélybe löktek.
Emlékszem még, mikor a tovább tanulásom volt a cél, akkor sem bíztatott. Minden egyes nap csak mondta és mondta, hogy belőlem nem lesz semmi és, hogy úgysem vesznek fel sehova. Vissza gondolni azokra a pillanatokra borzalmas. Végül Tom hangja szakított ki a gondolataimból.

- Muszáj a szüleiddel menned? - érdeklődött hirtelen.

Mikor szemeibe néztem láttam a félelmet. Mitől félt vajon? Engem féltett volna? Leengedtem a vállaim, majd a hajamba túrtam. Már hazamehetek. Utcai ruhában álltam előtte és vártam, hogy jöjjenek értem a szüleim.
A baleset miatt adtak haladékot ahhoz, hogy össze szedjem magam. Addig velük lehetek. Nem szóltam erről Tom-nak. Nem akartam, hogy aggódjon. Elég volt az, hogy én aggódtam.

- Muszáj - motyogtam. - Hol máshol lehetnék? Ava-val nem tudtam volna házat venni, mert nem voltam egyátalán biztos benne, hogy jóban leszünk még - tártam szét a kezem. - Másokkal meg nem vagyok jelen pillanatban jóban - hajtottam le a fejem.

- És mi lenne, hogyha v-velem jönnél? - kérdezte félve.

Nem tekintett rám. Hátra kulcsolta a kezét és a cipője orrát tanulmányozta. Meglepve tekintettem rá, megszólalni sem tudtam.

- M-mi? - kérdeztem vissza, mintha csak rosszul hallottam volna.

- Gondoltam, ha már úgyis van elég hely, mivel a többiekkel elég szarul áll a helyzet eljöhetnél velem - motyogta. - Meg miért legyünk mindketten egyedül karácsonykor - folytatta. - Meg engem amúgy sem zavarnál - tette hozzá.

Tetszett, hogy ilyen zavarban volt. És maga az ötlete is tetszett. Nem akartam egyedül lenni az ünnepek alatt és látszólag ő sem. Mindketten társaságra vágytunk. Miért ne kaphatnánk meg egymás társaságát?
Halvány mosollyal az arcomon bólintottam, majd  neki dőltem az ágynak.

- Én benne vagyok - feleltem. - Ha te ezt akarod, nekem nincs ellenvetésemre - tettem még gyorsan hozzá.

Tom arcán egy mosoly suhant végig majd közelebb lépett hozzám és a karjai közé fogott. Lábaim elhagyták a földet és megforgatott a levegőbe.
Halk sikoly hagyta el az ajkaim, majd ez átváltott hangos nevetésbe. Kezeim a nyaka köré kulcsoltam, majd a vállába fúrtam a fejem. Csak akkor tekintettem fel rá, csak akkor hagytam abba a nevetést és csak akkor engedtem el a nyakát, mikor a lábaim a földet érintették. Még a kezei között álltam. Nem engedett hátrébb lépni.

- Akkor - mondtam.

- Akkor - szólalt meg ő is ugyanabban az időben, mint én. - Mond csak nyugodtan - tette végül fel a kezeit.

- Akkor London? - kérdeztem vissza végül.

- London - bólintott.

Halvány mosoly suhant végig az arcomon, de a boldogság nem csak az én arcomon volt jelen. Ez tükröződött Tom arcán is. Talán életemben először láttam valaki arcán, hogy miattam vagy velem boldog. Tom szemeiből viszont pontosan ezt olvastam ki.
Bolond lettem volna, hogyha nemet mondok az ajánlatára. Eszembe jutott  ugyan, hogy Ava-val is lehettem volna, de nem hittem volna benne, hogy kibírtuk volna veszekedés nélkül. Ha ő kibírta volna veszekedés nélkül.

- Ha már így beleegyeztél elmondanám, hogy bele is kezdhetsz majd a pakolásba. Minél hamarabb elakarlak vinni oda - kezdett bele izgatottan.

Mindent elmondott. Elmondta az időjárási viszonyokat és, hogy mikre készüljek fel. Elmondta többek között, hogy mit is akar megmutatni nekem és, hogy hol is él pontosan.
Most vettem észre, hogy mennyire is közvetlen velem és, hogy mennyire is szerencsés voltam akkor, amikor üzentem neki. Hogyha döntenem kéne, talán még százszor is írnék csak újra és újra átélhessem azokat a perceket amikor boldog voltam.

- Biztos vagy ebben az egész dologban? - kérdezte Ava hirtelen.

A babzsák fotelemben ült. A kezeiben egyik kedvenc könyvem tartotta, az Ékkő-t. Angolul volt a könyv, de magyarul is megtalálható volt a polcomon.
Miután Tom elmondta, hogy elakar vinni innen azonnal hívtam Ava-t. Segítenie kellett és, ha még nem is bíztam benne teljesen, jó volt látni, hogy újra a szobámba van és a könyveim bújja.

Ugyan ő nem szokott olvasni vagy írni, de meghallgatott, mikor nagyon akartam. Csak ő maradt nekem. Mások elítéltek vagy kigúnyoltak.

- Maya - lengette meg a szemem előtt a kezét. - Föld hívja Maya-t - nevetett halkan.

- Igen? - kérdeztem vissza.

Mikor rá tekintettem észre vettem, hogy a másik kezében egy fekete borítású nagy füzetet tart. Elég vastag volt, egyből felismertem, hogy melyik is ez a füzet. Ebbe rajzolgattam Tom-ról már évek óta. Helyet foglalt itt Peter Parker, Ian Lightfoot, Walter Beckett, Lucas Bennett, Arvin Russell és a többi szerepe. Például a tenger szívében a fiatal Thomas.
Apró idézeteket firkantottam a rajzok mellé és a gondolataim. Szinte egyből kikaptam a kezei közül a füzetet. Ava nem reagált jól. Csak a szemeit forgatta majd kiment a szobámból.

Nem különösebben érdekelt ez most. Fellapoztam, majd megálltam egy oldalt. Arvin Russel volt az egyik rajz. Épp dohányzott az autójában, ez a lap jobb felső sarkában helyezkedett el. A lap bal alsó sarkában egy másik Arvin látszódott. Nevetett és a sapka feljebb van az arcán, haja a szemébe hullott.
Egyetlen szöveg volt a lap középső területén.

"azt hittem az életem reménytelen és sötét. Aztán jöttél te, ki fényt hozott az én sivár világomba"

Halvány mosollyal az arcomon simítottam végig a lapokon, majd végül feltekintettem. Az íróasztalomhoz léptem majd elővettem a bordó csomagoló papirom és egy fehér szalagot.
Úgy éreztem ez a füzet őt illeti. Neki akartam adni. Tudnia kellett, hogy mit is tett értem az évek alatt. Hogy mennyi mindenben segített. Hogy mennyire is szeretem...

*******************************************
BY: gljnk24

(remélem elnyerte ez a rész is a tetszéseteket. Holnap vagy akár ma hozom a folytatást)

Írva × 2020. 10. 02. (péntek)