100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- the first real encounter;

{ T H O M A S }

Hazudnék, hogyha azt mondanám nem próbáltam felhívni. Vagy ezerszer próbáltam elérni. A gondolataim akörül forogtak amit tett. Mi van, hogyha már túl késő? Mi van, hogyha elvesztettem őt is? Nem akartam elveszíteni. Szükségem volt rá. Beszélni akartam vele. Látni akartam. Látni akartam, de nem csak képeken és videókon, hanem élőben.
Idegesen toporogtam az ülésbe süpedve. Most volt talán először, hogy először utaztam egyedül a gépen. Harrison vagy Harry esetleg Sam, de valaki mindig elkísért.

A hajamba túrtam majd lehunytam a szemem. Most éreztem először, hogy igazán fáradt vagyok. Azt, hogy legszívesebben napokig aludnék. Összébb húztam magam, majd kitekintettem az ablakon. Egy város járt az eszembe. Budapest. A lánynak ez a tartózkodási helye a profilja alapján.

- Uram - szólt nekem hirtelen az egyik légiutas kisérő.

- Hm? - kérdeztem vissza.

- Mindjárt leszállunk - felelte, majd magamra hagyott.

A számba haraptam, majd vissza dőltem a helyemre, hogy aztán eszembe jusson egy apró probléma. Fogalmam sincs, hogy hol kéne keresnem. Csak nem járhatom végig az egész várost, nem? Feltünés mentesen akartam végig menni itt.
Azt akartam, hogy csak a lány tudjon arról, hogy én itt tartózkodom jelenleg.

A gondolkodásom végül ismét megzavarták. A telefonom kezdett csörögni. Zavartan vettem elő majd pillantottam meg egy ismeretlen számot. Szinte biztos voltam, hogy csakis innen hívhatnak. A szám nem hasonlított azokhoz a számokhoz, amik London-ban voltak. Idegesen emeltem a fülemhez, miután elfogadtam a hívást.

| Igen? |

Szóltam bele kissé idegesen. Az idegességem miatt nem is figyeltem arra, hogy az idegen, akivel beszlégetek nem is külföldi.

| Maga Tom, igaz? |

Kérdése megijesztett. Honnan lenne meg a telefonszámom egy idegennek? A gondolataim csak akörül forogtak, hogy elkéstem. Hogy Maya nem bírta tovább.

| Igen, és maga kicsoda? |

Kérdeztem vissza. Kezeim már remegtek. Miután nem igazán akart nekem válaszolni felpattantam és idegesen járkálni kezdtem fel s alá.

| Orvos vagyok és Kiss Maya miatt hívom önt |

Felelte. Lefagytam. Nagyot nyelve vártam tovább, majd inkább én szólaltam meg.

| J-jól v-van? |

Kérdeztem reménykedve. Tudni akartam, hogy hogyan van és, hogy hol is van pontosan. Tudni akartam mindent. A szám kiszáradt, a torkom pedig kaparni kezdett.

| Jelenleg stabil az állapota, de kötelességemnek éreztem szólni önnek. Egy barátja szerint maga, hogyis mondjam |

Akadt meg. Tudtam mit akar mondani, de nem hagytam, hogy befejezze.

| Közel álltunk egymáshoz |

Vágtam rá gondolkodás nélkül. Nem érdekelt, hogy én nem válaszoltam még rá. Nem érdekelt, hogy ő nem ismert. Azt akartam, hogy ismerjen.

| Kérem, elmondaná jelen pillanatban hol van? |

Kérdeztem idegesen. Azok után, hogy láttam az utolsó üzenetét, élőben kellett látnom. Látnom kellett, hogy nem tett magával semmit. Látnom kellett, mert ezt akartam.
Azt akartam, hogy a közelébe lehessek és biztonságba érezze magát. Azt akartam, hogy boldog legyen és nevessen. Azt akartam, hogy szeressen. Érezhetek-e egyátalán egy "idegen" iránt ilyen érzéseket?

Az orvos türelmesen válaszolt a kérdésemre, majd elmondta, hogyha nagyon szeretnék meglátogathatom a lányt. Ez számomra nem is volt olyan nagy kérdés.
Gondolkodás nélkül szóltam vissza, hogy persze majd már csak magam elé merengtem. Gondoltam rá, hogy felhívom anyát vagy esetleg Haz-t, de tudtam, hogy nem vennék fel.

Újfent lehunytam a szemem. Hagytam, hogy csak a repülő leszállásakor keletkezett hangot hallgassam. Kérlek Maya, csak maradj velem....

*******************************************
BY: gljnk24

(ha esetleg egy ideig nem lesz rész, akkor az lehetséges módon azért lesz, mert elrontottam a mai angol felelést és elvették a telefonom, reménykedjünk, hogy nem így lesz)

Írva × 2020. 09. 30. (szerda)