100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- do you ever forgive?;

{ T H O M A S }

A házunk előtt álltam. Nem szálltam ki a kocsiból. Leginkább a szüleimtől tartottam.
Ha nem bocsátanának meg nekem akkor tönkre mennék. Szükségem volt rájuk. Nagyot sóhajtva szálltam ki a kocsimból, majd indultam el a bejárathoz. Kulcsom nem volt, így az ajtónál megkellett állnom és becsöngetnem.
S

zokatlan volt itt állni. Szokatlan volt úgy itt állni, hogy a váratlan, kellemetlen vendég szerepét töltöttem be. Végül az anyám nyitott ajtót. Haja kontyba volt kötve a feje tetején és egy bordó szemüveget viselt. Gyönyörűnek és elképesztőnek találtam, mint mindig. Ő volt számomra az egyetlen aki igazán megértett, most pedig lehet, hogy már késő volt utána nyúlnom. Egyszerűen elveszítettem őt, és ez megrémített.

- Sz-szia a-anya - intettem zavartan.

A fejem lehajtottam és a cipőm orrát bámultam. Hallottam a mély sóhaját, majd mikor feltekintettem rá észre vettem, hogy félre állt és várakozóan tekintett rám.

Egy halk köszönömöt suttogtam felé, majd beljebb léptem. Miután levettem a kabátom a konyhába mentem. Ott Paddy-t és Sam-t pillantottam meg.
Paddy csodálkozva tekintett rám, ám Sam nem volt ennyire elnéző. Szinte azonnal felpattant és felsietett a lépcsőn egészen a szobájáig.

- Mit keresel itt? - kérdezte Paddy suttogva.

Meglepett a kérdés. Nem hittem volna, hogy egyátalán hozzám szól-e. Nagyot sóhajtottam majd leültem az asztalhoz.

- Beszélni akartam veletek - feleltem halkan. - Kérlek, had magyarázzak el mindent - néztem Paddy-re majd anyára.

Mikor megpillantottam anyát láttam a szemébe a csalódottságot és az undort. A szívembe fájdalom nyilalt ettől a tekintetttől.

- Nézd Tom - kezdett bele az anyám. - Itt voltunk, volt rá esélyed, hogy mindent elmondj nekem, de azt nem voltál képes elmondani, hogy megcsaltad a barátnőd!? - akadt ki. - Nem így neveltelek, aztán még szégyent is hoztál ránk és egy flegma.... - kereste a szavakat. - Egy flegma szarházi lettél! Már bocsánat a csúnya szóért - tette fel a kezeit. - Mondd, mit képzelsz, hogy ide jössz karácsony előtt és magyarázkodni akarsz? - kérdezte. - Rád sem bírok nézni - fordult el tőlem. - Bele se merek gondolni mit érezhetett Nadia amikor megtudta - sóhajtotta fájdalmasan.

- A-anya - kezdtem volna bele, de feltette a kezeit.

- Nem, nem akarom hallani! - kiáltotta. - Ellöktél mindenkit magadtól csakis emiatt - mondta már sokkal halkabban. - Nem is tudom, hogy a rajongóid mit gondolnának erről az egészről - sóhajtotta.

- Csalódtunk benned - hallottam meg az apám hangját, mire rákaptam a tekintetem.

Ezt hallani tőle, volt talán életem legnagyobb forduló pontja. Kezeim remegni kezdtek és rájöttem. Nem fognak megbocsátani. Vissza tekintettem anyára, majd felkeltem és elé álltam.

- Anya - kezdtem bele halkan. - Soha nem tettem és soha nem is tennék ilyet egy lánnyal sem - suttogtam kétségbeesetten. - Szerettem Nadia-t, kérlek higyj nekem. Kérlek - éreztem, ahogyan a szemembe könnyek gyűltek. - Sajnálom, a viselkedésemre nincs mentségem, de Nadia-t nem csaltam meg - folytattam.

- Akkor a képet mivel magyarázod? - kérdezte. - Tom, én lennék a világ legboldogabb embere, hogyha kiderülne, hogy nem tettél semmit, de... - akadt meg. - Láttam. Láttam azt a képet - fogta már halkabbra a hangját. - Sajnálom - motyogta majd távolabb lépett tőlem. - Most menj el kérlek - tekintett még utoljára rám, majd elhagyta a konyhát.

A szobája felé vette az irányt. Nagyot nyelve tekintettem apámra.

- Sosem fogtok megbocsátani, igaz? - kérdeztem halkan, szinte hang nélkül.

Apa álkapcsa megfeszült majd anya után ment. Lemondóan ráztam meg a fejem, majd elhagytam a házat. Azt a házat ami mindig nyitott ajtóval várt rám az iskola után. Azt a házat amelyhez annyi emlék kötött. Azt a házat ami az otthont és a biztonságot jelentette.
Idegesen ültem be az autómba, majd a kormányra hajtottam a fejem. Kezeim remegése alábhagyott, mire lassan elindultam. A számat össze szorítottam, majd egy ismerős helyre mentem. Egy olyan helyre, ahol remélhetőleg nem vesz észre senki.

A parkhoz értem. Kiszálltam az autóból, majd bezártam azt. A park egy eldugodtabb részébe mentem. Hajamba túrtam majd leültem a padra. A lábaim felhúztam majd rájuk hajtottam a fejem.
Ekkor hagytam először, hogy a könnyek végig gördüljenek az arcomon, majd egyenesen a farmeromra essenek eláztatva azt így.

Most először hagytam igazán, hogy az érzelmeim irányítsanak. Hogy utat törjenek maguknak és a felszínre jussanak. A fejembe csak egy kérdés motoszkált. Hogyan? Hogyan jutottam idáig? A zokogásom alább hagyott, de így is éreztem még a végig gördülő könnycseppeket.

A mellkasomba szúró fájdalmat éreztem, a torkom elszorult. Megakartam szólalni, kiáltozni akartam, de egy hang sem jött a számra.
Fáztam, de ennél az érzésnél erősebb volt a magány. Magányos voltam. Megint kisgyereknek éreztem magam. Éreztem azt a fájdalmat, amit akkor. Hallottam a gúnyolódó hangokat és emlékszem mit tettem, hogy ezek elhallkuljanak.

Emlékszek, hogy anya segítségét kértem. Szinte zokogva rohantam haza hozzá és mondtam el mindent. Mondtam el az érzéseim és a gondolataim.
Most kinek mondjam el? Ki az akihez haza rohanhatok?  A hajamba túrtam majd letettem a földre a lábam. A havas fákra vezettem a tekintetem majd lehunytam a szemem.

Bárcsak ez az egész csak egy álom lenne. Bárcsak végre boldog lehetnék....

*******************************************
BY: gljnk24
(végre egy kicsit hosszabb rész)

Írva × 2020. 09. 29. (kedd)