100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- time spent in the hospital;

{ M A Y A }

Az a tény, hogy elveszíthetem tönkre tett. Kezeim szüntelenül remegtek, miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy az, akit a világon a legjobban szeretek éppen, haldoklik.
Érzelem mentesen tekintettem előre, miközben a hátam a fehér falnak döntöttem. A kórházi szag szinte marta az orrom. Nem akartam itt lenni. Haza akartam menni és Tom ágyába feküdni és hallgatni, ahogyan a zuhany alatt énekel.

- És nem tudnak semmit sem mondani? - hallottam a távolban Harrison hangját.

Egy nővérrel beszélt, de nem tudtam rá koncentrálni. Már vagy öt órája itt ültünk. Öt. És ebben az öt órában folyamatosan lejátszódott előttem az, mikor Tom lezuhant, majd a földön szét terülve feküdt. Még oldalra dőlt a feje, de nem mozdult. Az idő szinte lassított felvételben ment.

- Sajnálom uram, de jelen pillanatban is tart a műtét - hallottam a nő hangját. - A fiú élet veszélyben van, de minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekébe, hogy a fiú túl élje - folytatta.

Élet veszély. Tom élet veszélyben van. Ez nem segített. Egy cseppet sem segített. A hideg padló ébren tartott, de más nem. Aludni akartam, de féltem, hogy újra ismétlődik minden.
Hogy majd ismét látom azt, ahogyan Tom csakúgy tehetetlenül, pánikolva kiabál le hozzánk.

- Héj, Maya - gugolt le mellém egy alak. - Menj pihenni, rendben? - kérte. - Tom sem szeretné, hogy ilyen állapotban legyél, igaz? - kérdezte.

Nagyot nyelve fordultam felé, majd pillantottam meg Paddy-t, majd a mögötte álló Sam-t.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem megyek innen sehova - motyogtam, majd felhúztam a térdeim és átkaroltam őket.

Sam és Paddy egyszerre sóhajtottak fel. Míg Paddy Haz-hez lépett, addig Sam az egyik székhez. Egy szürke pokróccal a kezébe lépett mellém, majd a vállaimra terítette azt.

- Ne fázz meg - motyogta, miközben összébb húzta rajtam a puha anyagot. - Nem akarsz esetleg a székbe ülni? - érdeklődött.

Megráztam a fejem. A gondolataim most körülöttük zajlott. Miért nincsenek annyira kiborulva, mint én? Miért ilyen nyugodtak?

A zokogás hirtelen rázta meg a testem. Fájdalmasabb volt ez az érzés annál amit otthon kaptam. Fájdalmasabb volt annál, amikor elárultak. Fájdalmasabb volt azoknál a letaszító szavaknál.
Ha Tom nem élne túl. Ha elhagyna. Vége lenne ennek az egésznek.

- Héj - suttogta egy mély hang. - Minden rendben lesz, erős, kibírja - nem tudtam leállni.

A könnyektől nem láttam. Lélegzetem felgyorsult. Megakartam halni. Utána menni. Vele lenni. A könnyek folyamatos a gördültek le arcomon. Gyengéden éreztem magam, tehetetlennek.

- A hölggyel minden rendben? - hallottam meg ismét egy idegen hangot.

Fájdalmasan ökölbe szorítottam a kezem, majd a hang felé fordultam.

- K-képzelje - álltam fel nagy nehezen. - A barátom éppen bent fekszik és az életéért küzd - alig tudtam megállni a lábamon. - Nem, nincsen semmi sem rendben! - akadtam ki. - Nem akarom elveszíteni, de mégis itt tartunk. Tudja mit érzek most? - kérdeztem, lélegzetem újra felgyorsult. - Nem érzek semmi mást csak a fájdalmat - fogtam meg az ingjét. - És nem merek bele gondolni, hogy mit fogok érezni, hogyha elveszítem őt, kérem - csuklott el a hangom. - N-nem a-akarom elveszíteni - suttogtam. - Kérem - borultam a nyakába, majd újfent felzokogtam. - Igaza volt a családomnak, mindenkit tönkre teszek - estem térdre.