100 𝐌𝐄𝐒𝐒𝐀𝐆𝐄𝐒 𝐅𝐎𝐑 𝐘𝐎𝐔 ; ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

- who ruined my life;

{ M A Y A }

Tom ötlete volt az egész, én nem akartam ezt csinálni. Az, hogy vissza kell mennem Magyarországra, taszított. Taszított a szüleim miatt és a "barátaim" miatt is. Nem volt elég, hogy megaláztak akkor, még most, a mai percekig ezt teszik. Nen tudok ellenük mit tenni. Ilyen volt és ilyen is lesz az életem. Ezen változtatni nem tudtam, de elviselhetőbbé tehettem.

Ez olyan érzés volt nekem, mint az Utazók film. Szenvedek egyedül, süllyedek szinte és, ahogyan a kapitány is mondta, a süllyedő nem nézi, hogy kit ránt magával. Én Chris Pratt szerepét töltöttem be, míg Tom Jennifer Lawrence volt.
Magammal rántottam Tom-ot, csakis azért mert én süllyedtem.

Azért rántottam magammal, mert boldog akartam lenni. Érezni akartam azt a fajta boldogságot, amit mások is. Érteni akartam, hogy valaki szeret és elfogad. Szükségem volt erre, vagy egy idő után már bele örültem volna ebbe.
Annak a félelemnek viszont az árnya mindenhova követett. Ez a félelem azt használta ki, hogy bizalmatlan vagyok azt, hogy mennyire is félek. Ez a félelem arról szólt, hogy féltem, egyenesen rettegtem attól, hogy Tom elhagy. Hogy nem leszek neki elég jó.

- Itt akarsz maradni? - kérdezte mikor lelassított a házunk előtt.

Megremegett a gyomrom. Nem tudtam mit felelni. Nem akartam bemenni, de muszáj voltam. Muszáj volt össze szednem azt a maradék kis holmim és kihozni onnan. Tom megtette volna nélkülem is. A repülőn többször is felajánlotta, hogy maradjak nyugodtan ott és ő mindent elintéz, de nem akartam, hogy egyedül jöjjön ide. Féltem, hogy valami baja esik.

Igaz, hogy anyám és a nővérem nem tudna kárt tenni benne, de az apám már annál inkább. Az öcsém pedig amilyen család "szerető", segítene is neki.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Bemegyek - sóhajtottam. - Ha már eddig előttem akkor nem szarakodok tovább - mondtam ki egyszerűen.

Tom bátorítóan elmosolyodott majd szorított egyet a kezemen.
Mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót. Tom követett engem. Mivel a házunk távolabb esik a repülőtértől, Tom kocsit bérelt. Akármennyire is mondtam neki, hogy ne tegye ezt, ő megtette. Egyszerűen nem volt hajlandó taxi-val idejönni majd vissza is.
Nem akartam, hogy ezt tegye, de túl fáradt voltam ahhoz is, hogy egy esetleges vitát generáljak.

- Szívem szerint már rég felégettem volna ezt a házat - motyogtam az orrom alatt.

- Történt esetleg még valami? - kérdezte Tom, de nem pillantott rám, csak a bejárati ajtót figyelte.

- Nem, semmi említésre méltó - ráztam a fejem.

Nagyot nyeltem majd a kulcsomat előhalászva kinyitottam az ajtót. Amilyen szerencsés voltam az egész család itt volt. A nővérem, a szüleim és az öcsém. Egyedül a bátyám nem foglalt itt helyet.

- Na miaz? Haza találtál? - kérdezte az öcsém undorodva.

- Jaj, és hozta a pincsijét is - vigyorodott el Emma.

- Csönd legyen! - szólt szigorúan anya. - Mit keresel itt? És minek hoztad őt is?! - morogta, miközben feltekintett rám és Tom felé biccentett.

- Tom segít nekem össze pakolni, elköltözöm - mondtam sóhajtva. - Te ennek anya örülhetsz, nem kell a hülye fejemet lesned - forgattam a szemeim, majd Tom kezét megragadva húztam fel a szobámba.

Idegesen csuktam be az ajtót, majd kezdtem el pakolni. Csak azokat pakoltam amik fontosak voltak. Már épp szóltam volna Tomnak, ám ő nem figyelt. Egy képet tartott a kezébe.
Zavartan fordult utána felém.

- Ez mikor készült? - kérdezte.

Nagyot sóhajtva léptem mellé, majd vettem a kezem közé a barna keretes képet. Én voltam rajta, még 15 éves voltam. Mellettem még hat hasonló korú lány állt. Mindannyian egy fehér kötést viseltünk, amin különböző színű festék volt. Az enyémen neon citrom volt, a többiekén kék, rózsaszín, zöld, lila, narancs, szürke. Mindegyikünk sérült volt.

- 15 éves voltam ilyenkor - magyaráztam. - Mivel nem voltam elég erős, így beléptem egy csoportba - folytattam. - Mindenki kapott egy szint a csatlakozásnál, én a neon citromsárgát választottam. A csoport tagjai hasonlóak, mint.... - akadtam meg egy pillanatra, majd Tom-ra pillantottam. - Mint én - motyogtam.

- Ők is depressziósok? - kérdezett vissza.

- Többnyire igen, persze vannak olyanok akik elismerik, hogy nem azok, csak magányosak - feleltem majd betettem a táskámba a képet. - Sokan nem bírták ki közülünk - magyaráztam. - A régi színeket át adtuk másnak - folytattam. - Kék és zöld az akik nem bírták ki - emlékeztem vissza a két lányra. - Egy városban éltek, együtt vetettek véget az életüknek - mondtam érzelem mentesen.

- Segítetek egymásnak? - lépett mellém, majd kivette a kezemből az épp benne tartott tárgyat, ami jelen esetben a naplóm volt.

- Inkább úgy mondanám, hogy próbálunk - mosolyodtam el zavartan. - Tudod - sóhajtottam. - Mások is hasonló gondokkal küzd, mint én és ha én próbálnék segíteni neki, akkor nekem sem lenne szükségem a csoportra, mert megtudnám oldani magam - tártam szét a karom. - Ezért van egy bővített csoportunk - jelentettem ki.

- Bővített csoport? - zavarodott össze Tom.

- A bővített csoportba az úgy nevezett őrzők is jelen vannak - magyaráztam. - Az olyan emberek, mint te - néztem a szemeibe újfent.

- Mint én? - zavarodott össze talán még jobban.

- Az olyanok akik segítenek egy sérülten - mutattam magamra. - Sokszor szokott lenni, hogy kiírjuk a nagy világ elé a bánatunk, de ekkor csak a jelző neveink használjuk - húztam össze a táskám cipzárját.

Tom egy ideig gondolkodott. Mit is kérdezhetett volna még? Már láttam, hogy kérdezni akar, de nem hagytam neki. Én szólaltam meg előbb.

- Én is ilyen vagyok - vágtam szavába. - Egy jó ideje blogot vezettem és a nagy világ tudtára adtam, hogy ki is vagyok én, neon sárga - mutattam fel a csuklóm.

Ugyan most nem volt rajtam a festék Tom tudta, hogy mit is jelent ez a mozdulat. Újfent kérdezni akart ekkor, de most az ajtó nyitódás nem hagyta, hogy elhagyja a száját az a mondat.

*******************************************
BY: gljnk24

(remélem tetszik, egy kis helyzet jelentésnek pedig: lehet, hogy nem jön meg nekem az a szar laptop, mert nem írtak vissza nekünk email-t, kezdem magam felbaszni ezen az egészen)

Írva × 2020. 10. 13. (kedd)